Nemzeti Nőnevelés 1892. 13. évf., 3. füzet (március)

«Boldogságra születtünk, nélküle halunk meg», miért van ez? «árnyékát űzve előle futunk.» Mi a boldogság ? üres szó csupán ? melyet az emberi nyelv már évezredek előtt megfelelő fogalom nélkül csupán a légből kapva alkotott ? Lehetséges volna-e ez ? De hát hol van a boldogság? hol vannak? milyenek a boldog emberek? Hogy van, hogy kell boldogságnak lenni, azt bizonyítja a századok óta fennálló emberiség, mely e fogalmat minden nyelven kifejezni törekedett, s magát a boldogságot elérni vágyva, azt úgy szólván életczélúl tűzte ki. * Sokan fognak emlékezni olvasóink közül arra, hogy e czikk irója, Fodor Janka, a tanítónők otthonában élő vak tanítónő. A magyar irodalomban tudtunkkal a legelső eset ez, hogy egy teljesen vak nő irodalommal foglalkozik. Fodor Jankának egyik legelső kísérlete ez. Eddig összesen két más dolgozata jelent meg nyomtatásban, egyik a «Népnevelők Lapjá»-ban, egy, a tanitónők otthonában élő nő múltjáról szól, természetesen költői szabadságokkal; a másik a «Divatsalon»-ban a szeretetről, mint a szellemi élet napjáról. Nem érdektelen megjegyeznünk, hogy a vak írónő tárgyainak megválasztásában bizonyos fokig saját lelki életét festi; világtalan, keresi a napfényt s a szeretetben és boldogságban találja fel. S biztosíthatjuk olvasóinkat, hogy midőn a MD. egyesület tanítónői szakosztályának febr. 19-én tartott ülésén Berta Ilona tagtársunk a jelen dolgozatot felolvasta, a tanítónőképző intézet nagy termét zsúfolásig megtöltött hallgatóság megilletődve gondolt a távollevő vak írónőre is s utólag nem egy hallgató jegyezte meg, mily hévvel és igaz meggyőződéssel hirdette az a sorsüldözött nő a boldogság valódiságát, melyet sok szerencsésebb egyén oly könye-dén von kétségbe. Többen győződtünk meg arról, a mit most alkalomadtán folyóiratunk olvasóinak is elmondunk, hogy a vak tanítónő még jelen szomorú helyzetében is csakugyan boldognak mondható. Ritka szellemi tehetségei mellett megőrizte kedély nyugalmát ós szeretetreméltó jellemvonásait. Hat éve múlt, hogy végkép elvesztette szemevilágát (kötelességérzetének áldozata lett, mert gyalog indult Kőbányára iskolába oly rettenetes időben, midőn a lóvasut sem volt képes közlekedni) s ezzel együtt más súlyos szenvedések is érték ; de mindaz csak pillanatig csüggesztette el, jó szíve ós eszményi lelkesedése megmaradt s saját baja háttérbe szorul, mert többet gondol mások bajaival és a közügyekkel. Kedélyének ezen nagy lelki erejéhez járul szeretetreméltó egyéniségének varázsa is. Ama ritka lények közé tartozik, kikkel szemben egyetlen közelismerőse sem lehet közönyös s a kiket nemcsak szánalomból szeretnek. Azt hiszszük, nem követünk el indiscretiot, ha e helyen névszerint megemlítjük egyik hódítását, mely nemcsak mindkét félre megtisztelő, de valóban költő tollára érdemes tény. Fizély Julia, újvidéki polgári iskolai tanítónő, 1890 nyarán a tanítónők otthonában tartózkodva, megismerkedett Fodor Jankával 8 azóta közte és vak leány között, ki őt sohasem láthatta, benső barátság támadt. Fizély minden lehető alkalmat megragad, hogy bár csak egy pár napot tölthessen Budapesten barátnőjével, kit ilyenkor minden kigondolható módon szórakoztat.