Nemzeti Nőnevelés 1880. 1. évf., 6. füzet (június)

Az 1859-dik évben junius 24-dikén véres ütközet volt Sol-ferinonál. Az osztrák hadsereg rémítő vereséget szenvedett. A midőn a nap leáldoztával a csatának vége szakadt, ezer meg ezer halott és tízezernél is több sebesült hevert szanaszét a csatatéren. Borzasztó éjszaka várt a sebesültekre; segélykiáltásaikra csak a haldokló áldozatok hörgése szolgált rémséges válaszúi. Bármily nemes önfeláldozással és buzgó serénységgel végezte is tisztét, mégis csak keveseknek nyújthatott vigasztalást és segítséget a tábori orvosok és papok kisded csapata. A felkelő nap is munkában találta a tábor ezen hivatalos szamaritánusait, kik megdöbbenve győződtek meg a nap világánál, hogy a szerencsétleneknek tizedrészén sem segíthettek még. Megkettőztetett buzgósággal látott tehát a szent munkához mindegyik: de mit végezhetett a kevés, kimerült kéz az ily borzasztó helyzetben?! A sebesültek nagyobb részének kínszenvedése egyre tartott, egyre fokozódott a nap égető heve mellett. Nem egy hős magyar ifjú két hosszú napnál is tovább ott maradt hol elesett, a nélkül, hogy valaki segítséget nyújtott volna neki, a nélkül, hogy egy ital vízzel enyhitette volna epesztő szomját, egy falat étellel csillapította volna marczangoló, éhségét. Mily kinos megdöbbenéssel vehették észre e szerencsétlen áldozatok, hogy körülöttük miképen szaporodnak a halottak, hogy mikép terjed jobban-jobban az emberi test felbomlásával járó mosusz szag, hogy mily gyorsasággal ássák a sírokat és temetik a kiszenvedetteket s mily lassan érkeznek a betegszállító kocsik, és a betegápolók! Három napig folytonosan dolgoztak a sírásók és temetők s a solferinói csatatéren még mindig volt halott és félholt elég. Mily kínok között vergődtek ezeren meg ezeren egyik helyről a másikra a szerencsétlen hősök közül'? Mennyit temethettek el olyant is, kiből még nem aludt ki az élet egészen? Hányat meg lehetett volna az elhunytak közül menteni, ha jókor érkezik számukra a segítség? Isten a megmondhatója! Ezeket írta Dunant Henri 1862-ben egy kis l'iizetkében melynek czíme „Kin Andenken an Solferino". E genfi származású, lelkes férfiút a véletlen kényszerítette arra, hogy a véres csata napján Solferino környékén vesztegeljen, mivel tovább utazásában gátoltatott. Az akkoriban még ifjú Dunant a csata után következő napon megtekintvén az ütközet színhelyét, az iszonyú nyomor láttára lemondott utazási tervéről, és nemes szívének sugallatára hallgatva önként a sebesültek ápolói közé állott. Fehérneműit szétszagatta, egy nagy vizes edényt vett kezébe s így csakis a legszükségesebbekkel ellátva járt-kelt a csatatéren sebesülttől sebesülthöz sietve, hogy enyhítse szomjukat, kimossa és bekötözze sebeiket. A sebesültek mentő angyalként üdvözölték mindenütt a fehér vitorla-vászonruhában járó ifjú svájczit, kihez csakhamar több utas csatlakozott. Majd betegápolókat s ápolónőket fogadtak és ugy a hogy lehetséges volt, a szomszéd helység egyik templomát ispotálylyá alakították át, melyben Dunant és önkénytes betegápoló társai 500 könnyű sebesültet helyeztek el. A helység lakosai szíves készséggel hallgattak a lelkes emberbarátpk felhívására s így a legnélkülözhetetlenebb dolgokkal csakhamar ellátták az 500 sebesültet.