Nemzeti Nőnevelés 1901. 22. évf., 10. füzet (december)

A rézmetszés művészetét már a régi mesterek nagy tökéletesség revitték ; a német, a németalföldi és az olasz mesterek mind oly művészettel uralkodtak az anyag felett, hogy az ilynemű remek metszetek, daczára az egy, a nyomdafesték-színnek, a színezés benyomását keltik bennünk. Az anyag ridegsége azonban a metsző elé sok akadályt gördít, melyet igaz, hogy egy Dürer, Gultzius, Mari Anton genialitása legyőz, de a mely munkáját igen megdrágítja. Ha tekintetbe veszszük, hogy egy igen szorgalmas rézmetsző alig képes egy napi fáradságos munkálkodás alatt 3—400 vonalnál többet vésni, tehát kénytelen munkájára annyi időt szentelni, a mennyi alatt a fametsző épen háromszor annyit végezhet, belátjuk, hogy a rézmetszet már munkabér dolgában sokkal drágább kell, hogy legyen, eltekintve attól, hogy az anyag, a lemez gyors felhasználása, mondjuk kopása miatt egy lemezről 2 —300 jó lenyomatnál alig lehet többet kapni. A dolgok ily állásánál most az iparművészet nyújtott segédkezet a képzőművészetnek. Hallottuk, hogy a művészi ízlés az anyagi jólét gyarapodásával a használati tárgyak díszítését követeié. A lovag pánczélját és sisakját, lőfegyverének csövét, kardmarkolatját és pengéjét, az ünnepélyes alkalommal használt ruhát és még inkább a torna után hatalmasan igénybe vett evő- és ivó eszközöket képes díszszel látják el. Az iparos igyekezett azokat tetszetőssé tenni, a nélkül, hogy alakjuk és használati czéljuk meggyengült volna ; tette ezt azonkívül oly módszerrel, hogy értéküket — tekintettel a pénz akkori ritka és drága voltára — túlságosan meg ne drágítsa. A fegyverkovács ép úgy, mint az ötvös, ismervén a forrasztáshoz használt választóvíz maró hatását, díszeit az aczél, a vaslapra választóvízzel felrajzolta és a felmart részeket béléként festék által feltűnővé teve. Ezen művelet alapján rajzolta Urse Graf képeit aczéllemezekre, majd pedig Dürer Albrecht a rideg vaslemezt a puhább rézlappal cserélte fel s lett némelyek szerint az aczél — a rézkarcz feltalálója; s ezen művészetet a legmagasabb tökélyre vivé. Aczél- és rézkarczról szólottám. Kérdjük, mi tulajdonképen a rézkarcz (Eadierung) ? Miben különbözik a rézmetszettől ? E kérdésre könnyű lesz a felelet, ha az utóbbinak előállítási módját megismerve, a tulajdonképi rézmetszettel összehasonlítjuk látni fogjuk, hogy az egyik művészi modor miként szolgál a másiknak szerencsés kiegészítésére. A karczolathoz épen úgy, mint a metszethez, fényesre csiszolt lemez — aczél, réz vagy zink — szükségeltetik. Ezt parázstűz felett hevítve, mézgás kenczével, ú. n. mázzal vonjuk be (és szárítása után erősen kormozó kanócz-láng felett befeketítjük. Most a lemezt, mielőtt újjaink és szerszámaink érintették volna, megvédés czéljából, keretbe helyezzük és a finom papírra körvonalozott rajzot a kormos lapon átviszszük (Pause). Ezen rajzot most maga a művész éles tűvel a mázba karczolja; tehát a mázt lekaparja, eltávolítja, mire a rajz fénylő vonalak alakjában láthatóvá lesz. Ha a rajzot bevégezte, a lemez közűi egy újjnyi vastag viaszkeretet alkalmaz, mi által egy sajkát nyer, melynek mélységébe az edző folyadékot, a választóvizet beletölti. A sav a máztól lemeztelenített lemezrészekbe beleereszkedik, a fémet feloldja, felmarja, megedzi mindaddig, míg a vonalak egy bizonyos mélységet nem nyertek ; a sav e hatását a művész csak nagy gyakorlat után tanulja ki.