Nemzeti Nőnevelés 1890. 11. évf., 3. füzet (március)

Szinte habozva merem csak bevallani, hogy miről akarok szólni, mert ennek a kérdésnek fejtegetése annyiszor volt pedagógiai lapjaink és értekezleteink tárgya, hogy már a témának puszta fölemlítése is idegenkedést teremt. De szólásra indít az az igazság, hogy a baj orvoslásával mindaddig szükséges foglalkoznunk, a míg a beteg ki nem épül belőle. Sokan lesznek a felsőbb leányiskolák tanítói között is, a kik épen mert alaposan ismerik a felsőbb leányiskoláknak tantervét, a bennük folyó tanításnak menetét, szellemét, s a nagyméltóságú minisztériumnak a tanítási anyag beosztására nézve részletesebb utasítások kapcsán ezelőtt alig egy hónappal kiadott rendeleteit: meg fognak ütközni azon, hogy még ma is szóba lehet hozni a túlterhelés kérdését, mikor a felsőbb leányiskolái tanításról beszélünk ? Legújabb tantervünk tetemesen leszállította az óraszámot, s a mennyire nagyobb szellemi kár nélkül lehetett, a tanítási anyagot is; szóval iskola és hatóság megragadott minden módot, minden eszközt, hogy serdülő leánynövendékeink sorsán könnyítsen, s mégis lépten-nyomon panaszt hallunk tanítók és közönség részéről egyaránt. A tanítók részéről, a kik nem tartják kielégítőnek azt az eredményt, a mit legjobb igyekezetükkel lelkiismeretes munkájukkal elérnek s növendékeik közömbössége, sokszor fásultsága miatt meg vannak ingatva abban a hitükben, hogy el fogják érni azt az ideált, mit a nőnevelésben korunk nemesebb, magasztosabb irányeszméi teremtettek. S panaszt hallunk a közönség, a szülők részéről, kik mindegyre azt hangoztatják, hogy iskolai tennivalókkal gyermekeiket teljesen elhalmozzák, szabad idejük legnagyobb részétől megfosztják, erejüket elcsigázzák, testi fejlődésüket gátolják. S melyik félnek Ítéljük oda az igazságot ? A dolog végső eredményére nézve mind a kettőnek igaza van, de kit illet érte a felelősség terhe? — Nem habozom kimondani, hogy nagyon kevés részben s ritka esetben az iskolát és t inítót, hanem közvetve legnagyobbrészt magukat a szülőket, tulajdonképen a társadalmat, a mely megmagyarázhatatlan szívóssággal erőnek erejével ornamentumokat akar nőinkből formálni s még a nevelésben is divatos ízlést hajhász, félszeg irányt követ, a fősúlyt a többféle idegen nyelv és a szépmüvészetek gyarló elsajátítására fekteti s a bennük való jártasságot tartja a műveltség és fölvilágosodottság fokmérőjének.