Nemzeti Nőnevelés 1909. 30. évf., 8-9. füzet (október-november)

Csak nagyterjedelmű monografia számolhatna be kellőképen Mikszáth Kálmán irodalmi munkásságáról. Ily könyv irása hálás feladatul kínálkozik az irodalom búvárának, noha az országszerte ünnepelt elbeszélő még korántsem fejezte be munkásságát, sőt egyre újabb s magasabb célok felé tör. E helyen s ez alkalommal azonban be kell érnünk azzal, hogy egyéniségének körvonalait festjük meg, hogy munkásságának vázlatos képét nyújtjuk, úgy a hogy az a figyelmesebb olvasók lelkében máig kialakult. Bízvást mondhatjuk, hogy Mikszáth Kálmán elbeszélő műveiben különösen a nép felé fordul szeretetével. A nép közül is leginkább a gömöri, nógrádi, zólyomi s általában a felvidéki nép az, amelyhez ifjúkori emlékei fűzik s melyet a legörömes-tebb fest sok kisebb-nagyobb rajzban, novellában s regényben is. Az egyszerű nép idilli élete, öröme és bánata meghatotta szivét s e meghatottság tovább rezg férfikora delén irott műveiben is. Míg a magyar közéletről, a felsőbb társadalmi osztályokról irott műveiben akárhányszor csendül meg a gúny, a szatíra hangja : addig a néppel szemben gyengédsége és részvéte nyilatkozik meg legállandóbban. Ez a meleg érzés, ez az édes-bús visszaemlékezés a hegyes-völgyes felföld tájaira, a kis falvak házikóira, egyszerű kerteire, kis templomaira, erdőire, nyájaira és pásztoraira adja meg Mikszáth munkáinak a költői jelleget s teszi őt oly vonzóvá az érzelmes olvasmányok kedvelői előtt. Eszményíteni igazában csak a népet tudja s legszebb művei közé azok tartoznak, amelyekben a nép valamely együgyű fiának kimagasló jellemét festi meg. Ki ne emlékeznék például a pogány Filcsikre, a szegény csizmadiára, a becsület e naiv hősére, akinek szép leánya a szolgabíró kedvese lett s aki ezért a leányról többé hallani sem akar. Inkább nyomorog, semhogy a bűnbe tévedt leánytól valamit elfogadjon. Még a halálos betegnek sem bocsát meg. Szívtelennek látszik a leány iránt, pedig csupa szív, hisz egyetlen, utolsó kincsét, bundáját egy didergő koldúscsaládnak adja. Ugyanez az apai becsületérzés szólal meg «Az a fekete folt» czímű elbeszélésében, amely egy tót juhásznak, az öreg Olejnek jellemét festi. Egész juhnyájat igér neki ura, a fiatal herceg, ha neki adja lányát. A juhász nem áll rá az alkura. S midőn a herceg a lányt megszökteti s adománylevelet hagy hátra a kunyhóban, az öreg Olej felégeti a házat az ajándékkal együtt s világgá megy. Mindenét feláldozza, csak hogy a becsületén ejtett szégyenfoltot ne kelljen az emberek előtt viselnie. S mily meghatón írja le Mikszáth nemcsak a pásztorember becsületérzését, hanem hűségét is, amelylyel elhunyt hitvese emlékén csüng. Az a bánat, amely Olej szivében él, szinte betölti az egész természetet s mintha erdő, mező mind az elhalt asszony képet tükrözné vissza.