Nemzeti Nőnevelés 1891. 12. évf., 7. füzet (szeptember)

Túl a Dunán, a szép tolnamegyei hegyek közt, még mindig találni kastélyokat, melyekben nem főznek pálinkát, melyek előtt a dobot még nem ütötték meg, s melyekben boldog, egyszerű, igaz magyar családok laknak. Augusztus utolján enyhe, majdnem tavaszias napok jártak. A természet a hosszú zordon telet, s az esős, kedvetlen nyarat ki akarta pótolni. Újból virágzásra hajtotta a fákat, a nyári körtvék seregestől siettek virágozni. A hajóra, a mint mentem Paks felé, a Duna szigeteiről oda látszottak a fehér virágcsokrok. Az ember szinte valamely déli tengeren képzelte magát. Nem mondom, hogy babonás vagyok, hogy félek a péntektől, a nyúlszaladástól, az oláh paptól, az otthon feledett kulcstól, de bevallom, a jelek különös módon hatnak kedélyemre. E virágos fák az út kezdetén kedvessé tették útamat. Családi ünnepélyre mentem egy régi jó barátomhoz. Vasárnap volt. Ilyenkor a legszegényebb ember is felölti jobb köntösét. Az asszonyok még előtte való estve megsöprik a ház elejét, az utczai reszt, s az egész falu olyan lesz, mint egy szép lombos, tágas udvar. Vidám gyermekek köszöntöttek, kiknek mindenki ösmerős. Kocsim után szaladtak egész a váraljai kastélyig. — Isten hozott, — rázta meg kezemet a kissé megőszült, de egészséges barna-piros arczú jóbarát, — ugyan várnak ám odabent. Fehérdiék is itt vannak, a komám is, a sógor is. Kibékültünk. Azt akarom, hogy mikor Iluska elmegy a háztól, rossz emberem ne legyen. A plébános úr is eljő, gondolom, Csapóék is itt lesznek. Ejnye, be jó, hogy itt vagy. Muki őzet küldött. Te, Muki szegény, de jószívű ember. A bizodalmas szív hamar kitárja — vallatlanul belső világát. Mire felértünk a magas kőlépcsőkön, már évek történetét tudtam. — Juliska, — kiabált barátom, — megjött a vendég! Te, itt mindenki fél tőled, hogy leírod. írd le azt a fukar Károlyt. Te, megverte az Isten, a legnagyobbik fia — hanem elhagyom. Kénytelen volt — Juliska, megyünk ám — kivenni — Iluska, itt a bácsi — az iskolából. A fráter lopogatott, hanem minek beszéljem, elhagyom ; no csak egy szívtelen ember, megérdemli, ha csúffá teszi a sors. Különben hagyj békét — töltsük ezt a napot ma szívünk szerint. Valóban rég töltöttem oly édes időt, mint Péter barátomnál, ki, mint mint minden egyenes szívű, naiv ember, nem tudott betelni a szép ifjúkor emlegetésével. — Nézze, öcsém uram — fogott külön a délutáni órákban egy öreg tisztes úrhölgy — ez az én Ilka húgom meg akarja ölni a három leányát. Nem vette észre, azoknak annyi az irásuk, könyvük,, hogy ember legyen, a ki bele nem bolondul. Iluska jer, jer, épen leczkéztetlek itt az öcsém uram előtt. — Ha szép súgár, barna háziasszonyt, ki leánykái mellett szinte leánynak látszott még, nyilt, szeme tekintetével, karcsú termetével, könnyed mozdulataival, a kezénél fogva oda vonta hozzánk, — azt mondom itt a drága öcsém uramnak, hogy a leányaidat megölöd. — Én, Kardos néni? — Te. Mire való ebbe a három ártatlanba annyi zagyvalékot tömni, nem lesznek ezek se tanítók, se doktorok. Van tán még az apjuknak annyi, hogy a ki elveszi őket, üres kézzel nem viszi. Aztán ha meghalok, a mim van, én se viszem a koporsóba. Finom mosolylyal fordult felém a háziasszony, hogy feleljen, de folytatta sebesen az öreg úrhölgy. -— Engedj meg, Ilka húgom, de, követem, mi sem voltunk falusi birkák. Olvastunk, többet mint ezek, s a mit egyszer elolvastunk, azt nem dobtuk el másnap. Kisfaludytól Jósikáig az ujjam hegyében volt minden. írni is tudtunk, ha nem is czifrán, de jó, olvasható magyar betűkkel. Nem kellett ahhoz pápaszem, mint ezeknek a láthatatlan, vékony, sovány betűihez.