Nemzeti Nőnevelés 1913. 34. évf. 9. füzet (november)

Az emlékek és a remények — a mult és a jövő édes testvérek ! Oly közel simulnak egymáshoz. Egy keskeny válaszfal, mondhatnám lenge kárpit, van közöttük csupán, amelyet emberi nyelven jelennek hívunk, de amelynek szövése oly laza, hogy minduntalan áttör rajta az emlékezésnek és a reménységnek ereje. Múltban és jövőben élünk. A jelent úgy átálmodjuk. Ha azt kérdjük, mi történik. — Már megtörtént, s történni fog! E pillanatban is, amikor elmúlt idők jegyében vagyunk együtt, hogy intézetünk 40 éves fennállásának idejét ünnepeljük — e pillanatban is, mikor az emlékezés fáklyájával bevilágítunk a múltba: 100 és 100 fiatal leányszemből a jövendő reménycsillaga ragyog felénk. Nekünk, akik itt mintegy a multat jelentjük, sohasem szabad szemünk elől téveszteni a jövő reménycsillagát, mert az a folytonos fejlődés, felfelé törekvés — haladás és tökéletesedés útját világítja be; — és nektek, akik itt a jövőt jelentitek, nektek sohasem szabad kioltanotok az emlékezés fáklyáját, mert az a fejlődésnek, a haladásnak, felfelé törekvésnek és tökéletesülés nek már bejárt útjait rezgi át szelíd fényével. Ezt az utat pedig jól kell ismernetek, ha eltévelyedni nem akartok. Nem az én tisztem, hogy ezt az utat részletesen ismertessem, hogy intézetünk 40 éves fennállásának történetét időrendben elmondjam — bár én is átéltem annak hőskorát, amikor az első lelkesek és jelesek szinte öntudatlan rajongással és hittel rakták le az alapokat, emelték fel a falakat és építették meg a szentelt csarnokokat. Nekem ma — úgy gondolom — az jut osztályrészemül, hogy a mult és jövő kölcsönhatásának összhangjában, az emlékezés fáklyafényének és a remény csillagának kettős világításánál keressem ós találjam meg intézetünk társadalmi és nemzeti jelentőségét. Hogy mit jelent a mi intézetünk nemzetünk életében? Ehhez kérem a jó Isten segítségét! Mikor Árpád fiának azt kiáltotta a költő, hogy ébredjen nagy álmaiból! mikor nemzetünk prófétája kimondja a jósigét, hogy «Magyarország nem volt, hanem lesz», mikor a «szentelt fáj dalom» olyan talizmánja lett a nemzetnek, amelyből új életerőt merített és «vérben érben megindult a vidám kerengés, egy szebb jövendő biztos zálogai) : — akkor lehetetlen volt, hogy a magyar nő tétlen maradjon, hogy tovább álmodozzék.