Nemzeti Nőnevelés 1884. 5. évf., 9. füzet (november)

Múltkori ígéretemhez képest e levelemben a kisdedek ama öntudatos mozdulatairól fogok szólani, a melyekkel a csecsemők még mielőtt a beszédbeli ügyességet elsajátították volna, az ö érzelmeiket, kívánságaikat és gondolataikat ki tudják és ki szokták fejezni. Mielőtt azonban e feladat megoldásához fognék, készségesen teljesítem legutóbbi leveledben kifejezett amaz óhajtásodat is, melylyel arra szólítasz fel, hogy magyarázzam meg, mit ért a lélektan a hozzád intézett levelekben is oly gyakran előforduló «öntudat» fogalma alatt. Ezt annyival inkább szívesen cselekszem, mivel belátom, hogy csak ennek a fogalomnak megvilágitása és tisztázása után érthető meg, miért nevezzük a kisdedek egyik-másik mozdulatát öntudatosnak, holott ezen öntudatosnak nevezett mozdulatok külső megjelenésüket, formájukat tekintve vagy épen nem, vagy pedig csak ritka esetben külömböznek ama független (impulsiv v. automatikus) és ama reflex- és ösztönszerü mozdulatoktól, a melyekről a legutóbb írt levelemben megemlékeztem volt. Lássuk tehát, mi az az öntudat. Az öntudat, vagy önmagunkról való tudás, nem más mint a mi lelkűnknek soha meg nem másulható, mássá nem válható lényege. Az öntudat a mi igazi «én»-ünk. Öntudatos állapotban a mi lelkünk saját magát a testtől, annak egyes részeitől s a külső világtól meg tudja külömböztetni. Öntudatunknál fogva a külső világnak a testre és a testnek a lélekre gyakorolt hatásait és az érzelmeket nem tekintjük és nem érezzük a mi énünkkel, a mi lelkünk lényegével ugyanazon elemeknek, hanem csak kívülről belénk tolakodó oly okozatoknak, a melyek a léleknek a testtel való viszonyából származnak. Öntudatunk okozza azt, hogy a midőn a mi külső érzékeink működése folytán lelkűnkben a színeknek, ízeknek, hangoknak stb. érzetei keletkeznek, mi eme bennünk támadó érzeteket még sem érezzük lelkünk lényegével ugyanazos dolgoknak és tudjuk, hogy nem a mi lelkünk a piros, a zöld, a hang, az édes, a keserű stb., habár az ezekről való érzetek lelkűnkben keletkeznek is. A mi énünk — lelkünk lényege — semmiféle érzettel nem ugyanazosítja magát. Ha ily énünk, ily öntudatunk nem volna, nem volnánk képesek a testnek változásai folytán a lélekben támadó érzeteket a lélek lényegétől elkülöníteni és a külső világról észrevételeket szerezni. Öntudatunk azonban nemcsak az érzeteket, hanem az érzeteiméin a lélekben visszamaradó nyomait, a képzeteket is meg tudja magától külömböztetni, el tudja magától különíteni. Ezért vagyunk képesek arra, hogy lelkűnknek a képzetekből, fogalmakból, ítéletekből álló nem lényeges tartalmát úgy bírjuk tekinteni, mint lelkünk lényege által szerzett és alkotott dolgokat, a melyek habár a lélek tulajdonait képezik is, annak lényeges részéhez, a mi igazi énünkhöz, nem tartoznak és attól elválaszthatók. Öntudat nélkül nem bánhatnánk lelkűnknek szerzett tartalmával kényünk kedvünk szerint, nem figyelhetnénk meg azokat ügy mint tőlünk külön álló dolgokat s nem dolgozhatnánk fel szerzett képzeteinket fogalmakká, ítéletekké, szóval: öntudat nélkül nem volnánk képesek semmiféle magasabb fokú értelmi munkára.