Nemzeti Nőnevelés 1898. 19. évf., 7. füzet (szeptember)

Erzsébet, a mi bálványozott királynénk, nincs többé! Meghalt. Meggyilkolták! Azt az áldott lelkű fejedelmi nőt, ki csak szeretni és szenvedni tudott, szeptember 10-én délután 2 órakor tőrrel döfte szivén egy, az utcza porából támadt emberi szörnyeteg, ki csak az irigységet és gyűlöletet ismerte. Van-e toll, mely leírja, szó, mely elbeszélje, köny, mely elzokogja azt a borzadást, azt a bánatot, azt az igaz részvétet, melyet a szenvedések által megszentelt királyné szörnyű halála okozott. Gyászba borította e nap szeretett királyunkat, gyászba borította az egész magyar nemzetet. Milliók szeméből patak -zik a köny, de nem birja enyhíteni azt a tenger bánatot; mert megmérhetetlen a veszteségünk, végtelen a fájdalmunk, mély és igaz a mi gyászunk. Harangok szólanak, költők énekelnek. Jóságát beszélik az egész világon. Ima kél a szivben, ima kél az ajkon; egy-gyé forr a nemzet a kegyelet, az áhitat magasztos érzésében. Meghalt; «eltemették a mi rajta földi». De nekünk tovább él, emléke velünk lesz; s mint volt életében, az marad minékünk időtlen-időkig: vigaszunk, reményünk; serkentőnk a jóra, örök eszményképünk! | Szeretett kartársak, kedves növendékeink, gyászoló gyülekezet! Soha megrendítőbb gyászeset nem hívott össze bennünket intézetünk e dísztermébe, mint az, a mely miatt most ide sereglettünk. Azon a gyászos estén, midőn a szörnyű hir bejárta sötét szárnyán fővárosunk utczáit és lakóházait és elmondta, hogy Erzsébet királynét, a mi drága imádott Nagyasszonyunkat, idegen földön gyilkos kéz gonoszul lesújtotta: mindnyájan mintegy villámütéstől dermedetten némultunk el. Aztán a kételkedés szava tört ki lelkünkből, hogy talán nem mondott a hir valót; hisz lehetetlen, hogy az, ki egész életében nemes szívének áldásait árasztá másokra, gyilkos kéz döfésétöl veszszen el gonoszul. A kétség zaklatásai közt alig birt üdítő álom szállni szemünkre, s midőn más napra virradtunk, mind nagyobb bizonyossággal állott előttünk a nyomasztó rém, a borzasztó való. Azóta a nagy fájdalom alpesi súlya nehezedik szünetlenül kedélyünkre; ezt látjuk társaink bánatos szemében, ezt halljuk meg-megrezgő hangjukban, ezt olvassuk ki könyveinkből, ez jár-kel velünk napi foglalkozásaink között, ezt suttogja a szellő, mely városszerte a gyászlobogókat lengeti, ezt zúgja a harangok bús harmóniája. Most összegyültünk ide, elhoztuk közösen bánatunkat, hogy gyászünnepet szentelve az elhunytnak, együttérző szíveink dobbanásainál keressünk enyhülést, keressünk írt fájó sebünkre. Nehéz, nagyon nehéz lesz azt jelen esetben megtalálni. Talán * Elmondatott a budapesti felsőbb tanítónő-képzőben és vele kapcsolatos felsőbb leányiskolában tartott gyászünnepen.