Nemzeti Nőnevelés 1885. 6. évf., 2. füzet (február)

A Nőnevelés múlt évi folyamának IV. füzetében Sebestyén Gyula az új Felső nép- és polgári iskolai egyesületről ina, oly nyomatékosan hívja fúl a tanítónőket az egyesületben való részvételre és működésre, hogy kevés leleményességgel is kiolvashatjuk belőle, a mit a czikk írója mondani akart, s a mit különben is gyakran lépten-nyomon hallhatunk: a tanítónők nem vesznek részt az egyesületi életben, nem képviselik ott iskolájukat, nem közük tapasztalataikat, nem öregbítik elméleti ismereteiket, nem bocsátkoznak eszmecserébe és semmi külső jelét nem adják annak, hogy az ügy iránt, melynek szolgálatában állnak, érdeklődnek. Sebestyén úr czikke eleid; benyomást tett rám ; annál inkább, mert kénytelen voltam szavainak igazságát föltétlenül elismerni. Valóban, gyűlésekre ritkán járunk, ha megyünk is, ott egészen passzív szerepet viszünk, a tanácskozásban nem veszünk részt, a tanügyirodalomban nem teszünk számot, egyszóval, a nyilvánosság terén nem igen van látszatja annak, hogy Magyarországon a tanítónői intézmény immár második évtizedét éli. S midőn ennek az igazságát elismerem, okát kutatom s egyről-másról elmélkedve a nő természetére, a tanítónőre, az iskolára gondolok : önkéntelenül az a kérdés merül föl előttem, vájjon miért alkalmaznak nőket az iskolában ? Minő ok indíthatta azokat, minő czél lebeghetett előttük, kik e mozgalomban úttörők voltak? Mert én nem tudok belenyugodni abba a sokszor hallható nézetbe, hogy a tanítónői intézmény azért üdvös, mert a nő keresetágait szaporítja egygyel. Nem hiszem, hogy az iskola ajtaja azért nyílt meg előttünk, mert néhányu nknak mindennapi kenyérre volt szükségünk. A kik a nő munkásságát és befolyását belevonták az iskola körébe, azok bizonyára az iskola javát legalább is úgy szivükön hordták, mint a nőkét. Az iskola sokkal fontosabb, a nemzet életébe vágó ügy, semhogy azt keresetágnak szabadna tekinteni. Más oknak kellett itt dönteni. Bizonyára átlátták, hogy a gyermek, különösen a leány-gyermek, az iskolában sem lehet el női vezetés nélkül; hogy a tanítón/) jobban értheti meg a leánykát, mint a tanító; hamarabb nyerheti meg bizodalmát; könnyebben fér hozzá leikéhez; jobban ügyelhet egészségére stb., stb., s mindez azért van igy, mert a leányneveléshez oly tulajdonságok szükségesek, melyeket a természet nagyobb mértékben oltott a nőbe, nünt a férfiúba. Mindezeket fontolóra véve, talán nem követek el nagy merészséget, azt állítva, hogy az iskolának szüksége volt a nők közreműködésére, s ez a főoka annak, hogy nőket alkalmaznak az iskolában. Tanítónővé lenni nem annyit tesz, mint bizonyos férfias tulajdonságokat elsajátítani; hanem épen ellenkezőleg, női egyéniségünkkel az iskolára hatni. S ha most visszagondolok a föntebb érintett szemrehányásra, megvallom, erős kísértés száll meg azt indítványozni: minthogy az iskolának szüksége van a tanítónő nőies tulajdonságaira, engedjük el neki a tanítói hivatalból azt a kevésbbé lényeges részt, mely különösen férfias hajlamoknak felel meg. Valóban, ha szivemre hallgatnék, kérném férfi-kollegáimat, engedjék el nekünk az egyesületi élettel járó kötelességeket ; a milyen jól érezzük magunkat az iskolában, oly idegen elem nekünk a gyűlésterem levegője; amaz fölvidítja fölfrissíti lelkünket, ettől elszorul szivünk. Hisz mi úgyis más eszközökkel hatunk az iskolában, mint önök; oly eszközökkel, melyekre nem taníthatnak minket a gyülésteremben. Sőt hozzátehetném meg, a nyilvános szereplés nem is mindig próbaköve a jó tanítónak, s a födolog mégis csak az marad, hogy az iskolában megtegyük kötelességünket. De kénytelen vagyok szivem ösztöne ellenére s jobb meggyőződésemnek engedve elismerni, hogy nem engedhetjük el a tanítónőnek az egyesületi életet. Erre pedig igen fontos okaink vannak. Ugyanazok az okok, melyek megtanították az embereket arra, hogy a mit egyeseknek a törekvése el nem érhet, azt többen szövetkezve könnyen megvalósíthatják.