Nemzeti Nőnevelés 1910. 31. évf., 8-9. füzet (október-november)

A Franklin-Társulat nyomdáját egy könyv hagyta el a napokban, melynek kétségtelenül meg lesz az a hatása, hogy olvasói gondolkodni fognak sok olyan dolog fölött, ami mellett eddig közönyösen mentek el s észre fognak venni és talán megszívlelni olyan sóhajtásokat, melyek eddig nem jutottak el a lelkűkig. Nem magyar ember írta e könyvet, s a példák, melyeket az állításai igazolására felhoz, az angol nép életét és társadalmi viszonyait tárják elénk; de a bajok, amelyeket szemléltetni akar annyira általános emberiek, hogy úgy érezzük, mintha az író a mi sebeinket érintené ujjaival. Ez az érzésünk mondatja velünk az alább következőket. Arról van szó, amit mindnyájan jól tudunk, hogy a munkás osztály helyzete nagyon nehéz, hogy a gazdasági élet versenyében a munkaadóval szemben ő a gyengébb fél, hogy jó lakása, megfelelő táplálkozása nincsen, s hogy a társadalmi, állami berendezésünknek kell megváltoznia, új világnak kell keletkeznie a régi helyén, hogy az immár tarthatatlan állapotok mindnyájunk javára, az egész emberiség üdvére átalakuljanak. Bizony ez régi nóta. A jó öreg Morus Tamás (1478—1536) kereste már a társadalmi élet olyan formáját, mely a munka és tőke egyenlőbb elosztása mellett boldogabbakká tehetné az embereket. És mennyien keresték azóta erre a módokat hiába ! Mintha mindazt, ami van, egy csapásra meg lehetne — ilyen vagy olyan elmélet alapján — változtatni. Mintha mindaz, ami van, nem alakulna át és nem fejlődnék folyton. Az elméletek közül sok Utópiának bizonyul, de a fejlődés örök, s örök a hit, hogy a fejlődést lehet helyesebb irányba terelni és a felismert bajokat lehet orvosolni, sőt el lehet kerülni. Az emberiség boldogulását szívükön viselő elmélkedők ép úgy, mint a gyakorlati élet folyását erős kézzel intéző államférfiak ős idők óta mindig a gyermekben keresték és találták a jobb jövő zálogát. Mennyi szó esett már a gyermek jobb és helyesebb neveléséről és még ma is milyen gyarló, ki nem elégítő az eredmény, amit a neveléssel el tudunk érni. Nézzünk csak körül, mennyi a tökéletlen, a neveletlen, az erkölcsi züllésben élő és beteg ember, akik tökéletlenségükért joggal tehetik neveltetésük körülményeit felelőssé. Nem segít az a sok szép nevelési elmélet, melyet az emberiség legjobbjai örökbehagytak reánk, s az sem, melyeket a mai nevelési tudomány ír zsinórmértékül elénk. Nem segít. Mert a nevelés, a jó nevelés áldásaiban az emberiségnek még mindig csak egy kis töredéke részesülhet. Mintha az emberiség legnagyobb nevelője életével és halálával nem tanította volna az embereket, az Isten előtt való egyenlőség nagy gondolatára, s nem utasította volna őket arra, hogy minden gyermek gondját vegyék fel?