Nemzeti Nőnevelés 1901. 22. évf., 9. füzet (november)

«Rövid életű e földi világban a szép !» — így sóhajt föl a költő elmerengve az Achilleionon, felejthetetlen Erzsébet királynénknak bűbájos regevilágról zengő márványpalotáján, melyet ő anyai keserű könyeinek, keserves gyászának pantheonjául emeltetett Korfu szigetén, a fenséges mélységénél, csodás varázsánál fogva leikével rokon tenger magányos, zúgó partján. — «Rövid életű e földi világban a szép!» —jajdulunk fel mi is Erzsébet napján, dicső nevének szent ünnepén, melyen most már negyedízben gyújtjuk meg kegyeletes szívünk oltárán szeretett királynénk emlékére a szomorúan lobogó gyászfáklyát. Fájdalommal gondolunk vissza arra a végzetes szeptember 10-ikére, mikor a halál megdermesztette azt az «anyai, gyöngéd kezet, mely szeretett királyunkat a nemzettel aranyfonállal elválaszthatatlanul összekötözte». (Vaszary Kolos.) De gyászfáklyánk lángja keresztül tör a bécsi kapuczinusok rideg sírboltjának menyezetén. Föl, föl, felé száll, túl a földi lét határán, a jobb, az igaz hazába, hol fénye egybeolvad annak az angyali tekintetnek sugarával, melylyel a magyar haza megdicsőiilt édes anyja, védőasszonya, most már az Űr oldalán őrködik a szereteté-vel megváltott magyar nemzet fölött! Gyászfáklyánk lángjával együtt lelkünk, szívünk is összeolvad a mai szent napon szeretett királynénk áldást hintő szempillantásával! S ajkunkon ime! elnémul a bús sóhajtás, a fájó panasz szépséges lénye tovatüntén s helyette diadallal csendül meg annak a boldogító hitnek a szava, hogy Erzsébet királyné nem halt meg! Nem halt meg, mert, a ki mint ő «... láng volt valaha, A ki szerette a világot, Ki milliókért élni vágyott, Ne féljen !... nem hal meg soha !» Feltámadt ő új életre, nemcsak ott az örök üdv hazájában, de itt is hű magyarjai körében, hű magyarjai szivében ! Róla dalol a magyar haza erdeje, bokra, a magyar költő lantja, róla regél a magyar festő ecsete, a magyar szobrász vésője. Es róla regélünk mi ezeknek az ő szép lelkének fényében fejlődő, illatozó lelki bimbóknak, lelki virágoknak; mi, kiket felséges férje, jó királyunk, az ő dicső nevének viselésével lelke fenköltségének, színtisztaságának örökös hirdetőivé avatott, mi, az Erzsébet Nőiskola tagjai, kiknek zászlaján az ő képe ragyog ! Hő imával ajkunkon tekintünk föl ebben az ünnepi órában Hozzád, intézetünk Nagyasszonya ! S mint hű, fölkent lovagjai buzgó imájára a szent Grál, — a Krisztus vérétől megszentelt, drága ereklye, fohászkodásunkra fölragyog lelki szemünk előtt szép lelked ... és sugarainak szárnyán egy csodás, ragyogó csarnokba vezet el bennünket. Múltadnak női szép erényeidtől ragyogó csarnokába, melynek falképei Rólad beszélnek nekünk, lelki szemünk elé idézik földi pályafutásod egyes mozzanatait s föltüntetnek Téged előttünk mint a női erény személyesítőjét, mint a magyar királyné eszményképét, mint a honleányi, hitvestársi és anyai szeretet példáját és föltüntetik magasan szárnyaló szellemedet, a természeti és művészi szépért rajongó lelkedet, jóságos, nemes, gyöngéd szivedet!