Nemzeti Nőnevelés 1905. 26. évf., 4. füzet (április)

Ezen folyóiratnak novemberi számában megjelent hasonló című fölszólalás arra enged következtetni, hogy ez a kérdés sok tanítónak okoz fejtörést. Én is ezek közé tartozom. Talán egykét lépéssel közelebb hozom a kérdést a megoldáshoz, ha erre vonatkozó nézeteimet elmondom. Nem akarok most az iskolában való ízlésfejlesztésről általánosságban beszélni ; ez nagyon messzire vinne s sok ismert igazságnak az ismétlésére kényszerítene, noha érdemes volna egyszer megvilágítani, hogy most, mikor az esztetikai nevelésnek elvei jóformán már a köztudatba mentek át, mennyire vétkeznek, különösen az iskolaépítők a szépnek szabályai ellen. Jelen soraimban inkább a múzeumok és képtárak látogatásáról, egyáltalán a műkincsek szemléltetéséről akarok szólani. Kezdem azon az élénk mozgalmon, melyet néhány évvel ezelőtt a művészek indítottak meg, kik a pangó művásárlás előmozdítása céljából szükségesnek tartották azt, hogy a nagyközönségnek a képzőművészetek iránt való érdeklődését fölkeltsék oly módon, hogy az iskolák ifjúságát a kiállítások látogatására késztessék. A magas kormány engedett a művészek és a velük szövetkezett szaklapok kívánságainak és a múzeumok és képtárak látogatását elrendelte. Így néhány éven át tanúi lehetünk annak, hogyan csődítik a kis tanulókat is százával a műcsarnokba. Épületes volt látni, hogyan nevelődött a gyermeksereg a kiállítások nudításain s talán még érdekesebb lett volna meghallgatni, hogy a vezető tanítók hogyan csepegtetik tanítványaikba a szép iránti fogékonyságot. A művészek és pedagogusok közt folyt vita hullámai azóta lecsendesedtek, a nézetek tisztultak. A mozgalomnak eredménye az, hogy a képzőművészetek iránt való érdeklődés felébresztése kifejezést nyert az ujabb tanítási tervekben oly formán, hogy a történettanítás keretébe felvették a művészetek fejlődésének áttekintését is, a felsőbb osztályokban pedig a rajzórákból foglaltak le évi néhány órát a műremekek szemléltetésére. Az e téren eddig szerzett tapasztalásokról mit sem tudunk, de annyi bizonyos, hogy a modern művészeti kiállítások látogatását sem az iskolai hatóságok, sem a művészek és a lapok mái-nem sürgetik. Ugy látszik, a felek hallgatagon megegyeztek abban, hogy modern művek kiállítása nem alkalmas a tanuló ifjúság művészeti nevelésére. Ezen a véleményen vagyok én is. Miért? A modern képzőművészeti kiállításokon annyi kiforratlan, új irányt kereső és kétes értékű művet látunk, hogy ember legyen a talpán, a ki ezek közt kiigazodni tud, véleményt formálni képes. Ezek a munkák még az olyan egyéneket is zavarba ejtik, kik művészeti szaktanulmányaik s állandó érdeklődésük révén erőt éreznek magukban a művészeti termékek méltatására. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy a laikus, a ki távolabb áll a művészettől, éppenséggel tanácstalanul áll ilyen képek előtt. Mit akart a művész ? Miért festi ezt ilyen különös módon ? Hisz ez nem természetes! Ez művészet ? Miért állítják ezt ki? Ezek és hasonló kérdések merülnek föl a néző előtt ; még több ilyen megfejthetetlen kérdést hall az a tanító, ki növendékeit a műcsarnokba vezeti.