Nemzeti Nőnevelés 1899. 20. évf., 8. füzet (október)

Társadalmunk lelkét minden irányban a külső csillogás démona tartja lekötve. Ez az a rettenetes bálvány, a melyért társadalmunk teljesen elfordul lelke világától, a melynek szülő gyermekét, az egyes ember lelkiismeretét, a társadalom nemzetét áldozza fel. azért kimondhatjuk, hogy összes társadalmi betegségeink kútforrása, középpontja, gyökere: a kifelé való élet. Ez tette tönkre a magyar középnemesi (gentry) osztályt, ez teszi tönkre ma mind-. azokat, a kiknek kezébe a nemesi birtokok vándoroltak ugyan, de a kik a nemesi osztály e tulajdonságát is eltanulták vagy utánozzák. Ezért lesz mind általánosabbá az eladósodás és nem csoda, ha a társadalmi téren lassankint minden csak alku tárgya lesz és üzleti kérdés ott is, a hol eszményekért kellene élni, munkálkodni. Igaz ugyan, hogy e társadalmi betegségek általánosak; sőt mondjuk meg azt is, hogy több európai nemzet, köztük épen azok, a kiket utánozni szeretünk pld. Francziaország, Németország, de még Amerika is, jóval előttünk járnak és messze előttünk halad Ausztria is. De ki volna az, a ki csak azért igyekeznék a lejtőn még lejebb haladni, mert már más az örvényhez közelebb jutott. És ki volna az, a ki ne tudná, hogy nincs az európai nemzetek közül egyetlenegy se, a melyik már földrajzi fekvésénél fogva is annyi viszontagságon ment volna keresztül és annyi veszélynek lett volna kitéve, mint Magyarország; és ki volna az, a ki ne tudná, hogy a magyar saját hazája földjén ellenségei között él, hogy a haza földje ellenségnek ad táplálékot és hogy ellensége az az ország is, a melylyel szövetségben kénytelen élni. Nekünk a nemzeti, társadalmi, belső bajok kisebb mértékben is nagyobb bajok, mint bármely más nemzetnek legnagyobb betegségei. Anyagilag is messze állunk attól, hogy mint pld. Amerika, csak a proletár nép számára alapított «otthonokra» milliókat kelthetnénk. Úgy vagyunk, mint a szegény ember, a kinek jelentéktelen betegsége is azért fajul halálossá, mert nem mehet fürdőkre, drága orvosokhoz, mialatt a gazdag ember súlyos betegségéből is kiépül. Mondjuk ki azt is, hogy elkezdve az ókor leghatalmasabb nemzeteitől máig, majdnem mindegyiknél megtaláljuk a túlhajtott kifelé való élet korszakait. De minek az okozata volt ezeknél a dőzsölés, a múlatás, a kifelé élés kora ? A hatalomnak, a gazdagságnak! A mikor Rómának annyi volt a pénze, hogy nem tudta hová tegye, s akkora volt a hatalma, hogy megszédült bele, akkor a fejlődés természetes következménye volt, hogy dőzsölni kezdett. És még akkor is elbukott bele. S a mi hatalmunk! A mi gazdagságunk ! A gondolkozót megszédíti a félelem, hogy hova jutunk, ha ezt a nemzetet erről az útról hamarosan vissza nem lehet téríteni!! A veszély nagysága pedig minden más ok közül főleg abban rejlik, hogy itt a hajlam a kifelé való életre nem természetes okozat, hanem nemzeti hiba. Erre a betegségre a szervezet különösen inklinál, keleti nép vagyunk, szeretjük a fényt, a csillogást, szeretjük magunkat, tehetségeinket mutogatni. Ehhez járult még, hogy az évszázados elnyomás után az erőtől duzzadó és könnyen hevülő nemzeti természet nem tudta bevárni, hogy lassú léptekkel haladva hozza helyre évszázadok mulasztásait, hanem mintegy lázas tevékenységgel akarta Európának megmutatni, hogy élünk és vagyunk, s a nemzetek történetében példátlan erővel és gyorsasággal mutatta is meg, hogy elnyomásunk igazságtalan volt, mert élni és lenni van jogunk es van tehetségünk. Érthető tehát, hogy a magyar lobbanékony, lelkesedő természetével belevetette magát a fény és csillogás hálójába. De ma, a midőn itt állunk az eredmény előtt, a midőn látjuk, hogy annak túlkapásai a nemzetet, a társadalmat, a melynek életéért oly csodával határos erőt tudtunk kifejteni, a pusztulás lejtőjére viszik : kötelességünk kimélet nélkül keményen és határozottan oda sújtani, a hol a baj gyökere van.