Nemzeti Nőnevelés 1888. 9. évf., 7. füzet (szeptember)

Trefort Ágoston meghalt. Hónapokkal ezelőtt megrendült már egészsége. Betegségének szünetei, az üdülés rövid perczei, fel-fellobbantották ugyan a gyógyulás reménységét, de balfordulatai mindannyiszor kioltották e csalóka lángot s előre vetették az elmaradhatatlan vég gyászos árnyékát: el voltunk rá készülve és mégis meglepett, megdöbbentett halálának hire, mert mindnyájan rettegtünk a katasztrófától. Ha a fenyegető csapásra eszméltünk, a bizonyosat is lehetetlennek szerettük volna hinni s most, hogy a végzet betelt, felriasztott érzelmeink kínos zavarában hasztalan keresünk, nem találunk megnyugvást. Azok a tűzzel égő, jóságos szemek nem buzdítanak, lelkesítenek többé; az a magasan röpködő, messzire tekintő, felvilágosodott szellem nem tervez, nem alkot, nem oszt már tanácsot; s azok az erős kezek, a melyek oly biztosan tartották a kormányrudat, nem jelölik már meg útainkat a kultúra népeket nevelő és egyesítő küzdelmeiben. A halál szele kiolthatja az élet lángját, de megsemmisítheti-e az egyént, mint a hogy a művész felséges alkotása összeomlik a romboló barbár súlyos fejszecsapásai alatt ? — Öt, a kit a valóság ezer meg ezer szálai kötöttek nemzetéhez egy hosszú emberéleten át, ezentúl csak emlékezetben vallhatjuk magunkénak ? Hiába keressük az átmenetet a lét és nemlét végletei között, melyeket csak egy röpke pillanat választ el egymástól: embernek nem adatott hidat verni e tátongó mélység fölött... Könnyekkel áztatjuk ravatalát s fölegyenesedvén büszkeséggel tölt el az a tudat, hogy a mienk volt és a mienk marad mindenkoron. Csak a földi embert temettük el; a halhatatlan szellem együtt él nemzetével, a kinek javára és dicsőségére szentelte hosszú, munkában fáradhatatlan, érdemekben gazdag életét.