Nemzeti Nőnevelés 1916. 37. évf. 2. füzet (február)

A világháború rettenetes küzdelmei közepette mi, akik gondolkozó megfigyelői vagyunk az eseményeknek és lelkünk mélyéből együttérziink a nemzettel és ennek minden egyes szenvedő tagjával, remegő lélekkel gyűjtjük a tapasztalatokat, hogy belőlük a szenvedések által megtisztult felfogással vonjunk tanulságokat a háború által okozott anyagi és erkölcsi pusztításoknak pótlására és nemzetünk jövő fejlődésének javára. De hol kezdjem a tapasztalatok tömkelegében a válogatást, amelynek eredményéből a kívánt értékeket levonhatom, hogy belőlük gyakorlati és ethikai princípiumokat állíthassak föl, melyek a jövő nemzedék nevelését, a nemzet és társadalom történelmi fontosságú átalakulásának megfelelően irányítsák ? A szerzett tapasztalások közt van sok fölemelő és megnyugtató mozzanat. Van sok bizonyság nemzetünk erőképességéről, megbízhatóságáról, erkölcsi erejéről. Van sok fölemelő bizonyság a magyar asszony hőslelkéről, áldozatkész munkásságáról, a lemondásban és szenvedésben tanúsított nagy akaraterejéről! Nem megható lélekemelő jelenség-e, midőn népünk erőteljes, ép fiai fölvirágzott lobogóval, dalolva vonulnak be a harctérre hívó szóra? És a mi tanult, művelt szépséges fiaink a lelkesedéstől kipirult arccal önként jelentkeznek — ezrével — a haza védelmére és hőslélekkel indulnak a harcmezők borzalmas tereire! Tudok szépséges fiatal leányokról,, kik itthon az édesanya oltalma alatt élve még az utcán is óvakodva jártak, és ők elmentek egyedül a legborzalmasabb harcterekre, hogy szenvedő hőseinket: ápolják, és ott hónapok óta kitartanak a nehéz önfeláldozó munkában! Vannak asszonyok, kik korán özvegységre jutva nagy gondok és nélkülözések közt nevelték és taníttatták fiaikat, és a célt elérve derék, munkabíró ifjakká fejlődtek. És itt a beteljesedett anyai remény és anyai boldogság küszöbén, learatja őket á harctéren a borzalmas halál, vagy jobb esetben megcsonkulva, talán vakon, kerülnek vissza az imádó anya karjai közé! Láttam öregedő asszonyt, ki hanyatló életének minden örömét két derék, már szép állást betöltő fiában találta; az egyik hőshalált halt, a másik megsebesülve hónapok óta nagy kínok között küzd a halállal. És ezek a rettenetes lelki fájdalommal küzdő asszonyok nem jajveszékelnek, nem gyűlölködő átkokkal könnyítik szenvedéseiket, hanem dolgoznak olyan helyeken, ahol a sebesült, megcsonkult hőseink számára gyűjtenek segélyt és nyújtanak a szenvedőknek lelki vigasztalást és támogatást, vagy ápolják a súlyosan sebesült betegeket. Ebbe a nemes munkába mélyedve keresnek erőt az élet elviselésére! És ezek a példák nem elszigetelt esetek, százezrével lehetne felsorolni az özvegyek, árvák, családapák szenvedéseiben tapasztalt türelemnek, önmegadásnak magasztos példáit. Hiszen ez mind a Hazáért történt!