Nemzeti Nőnevelés 1914. 35. évf. 6. füzet (június)

«Ne legyen vallásoktatás az iskolában!» Ezzel a követeléssel riasztották fel a pedagógia különben sem mindig csendes berkeit a radikális tanítók, kik eme harci riadójukkal bizony a legszélesebb társadalmi rétegekben is nyugtalanságot okoztak. Tiltakozó népgyűlések özöne volt a felelet s akik azokon részt nem vehettek, százezrekre menő aláírásokkal erősítették meg az iskolai hitoktatás érdekében hozott határozatokat. A vita természetesen nem ül el egyhamar, hiszen már politikai párt is alakult, mely az iskolai vallásoktatás eltörlésének követelését zászlójára írta. A ((legszabadabb» gondolkozók ezek, akik a vallásoktatást a legszívesebben egészen száműznék a nevelés tényezői közül, még a családi nevelésben sem hagyva helyet számára. Ez a nyilt radikalizmus nem szemérmeskedik; nem is hangoztatja a kevésbé radikális politikái pártok szerint, hogy «a vallásoktatás az egyházak és a családok joga és kötelességei), mert jól tudja, hogy az ő elveik szerint megnyirbált egyházak eme jogok érvényesítésére annál kevésbé vállalkozhatnak, minél kevésbé akarják majd a teljes vallási közönyben élő családok a vallásoktatás reájok hárított kötelességét teljesíteni. Noha ez a kérdés ma jórészt politikai célok szolgálatában áll, a pedagógia Ítélőszéke elé is tartozik s már ezért is méltó arra, hogy szülők és tanítók komolyan foglalkozzanak vele. Emlékszem jól, hogy tanítói pályám kezdetén, a 70-es évek elején is, heves viták folytak a vallásoktatás kérdésében; de nem a mai formában és nem ebben a beállításban. Akkor az Eötvös által szervezett «községi iskolák» keletkezése az egyházak nyugalmát zavarta fel; hevesen vitatták, hogy a községi iskolák a vallásoktatás legfőbb feladatát megoldani nem képesek, vallásos szellemben nem nevelhetnek. Tulajdonképen talán a községi iskoláknak a felekezeti iskolák kárára történő terjeszkedésétől tartottak. Ma már beigazolódott, hogy ez az aggodalom alaptalan volt. A községi iskolák a községek szegénysége miatt nem igen gyarapodhattak s eddig is jórészt — Budapest iskoláitól eltekintve — államsegítséggel tartották fenn magukat, sőt sok helyütt át is alakultak állami — itt-ott felekezeti — iskolákká. Az állam maga is sok ezer különféle fokozatú iskolát állított fel, de rendszerint csak ott, ahol sem a községek, sem a felekezetek nem felelhettek meg iskolafenntartó feladatuknak. A felekezeti iskolák pedig ott, ahol anyagi eszközökben hiány nem volt, mindenütt fennmaradtak, továbbfejlődtek és virágzanak ma is, gyakran jelentékeny állami segítséget élvezve.