Nemzeti Nőnevelés 1915. 36. évf. 5. füzet (május)

A világháború nemcsak a hősöknek, hanem a hősnőknek is korszaka. Sok-sok ismeretlent avatott hősökké a nagy idők küzdelme s ragyogó üstökösökké gyullasztotta ki különben igénytelen, de nagy áldozatokra kész lelküket. Vannak vitézségi éremmel kitüntetett leányaink, távirda-hivatalnoknőink, kik, mikor az ellenséges gránátok beütöttek a telegráf- és telefon-állomások mellett, úgy, hogy a férfihivatalnokok távoztak, kitartottak helyükön s csak akkor vonultak vissza, mikor megkapták a felváltási parancsot. Vannak 15 éves Jenoch Rózáink, kik az ütközetekben, mikor a sebesültek ápolása szünetelt, szüntelen a tűzvonalban forogtak, hogy katonáinkat legalább vízhez juttassák. Vannak, kik férjük oldalán fegyvert viselnek s mint közkatonák küzdenek s mindezeket bátran nagy kötelességek önkénteseinek hívhatom, kik mind azért bátrak s hősök, mert nagyon szeretnek. A szerető és áldozatkész hősiesség ez idejébe — mondhatnám a maga idejébe — esik egy hőslelkű asszonynak halála, kinek emlékét ma üljük; de ki nem üstökösként jött s ment, hanem biztató csillagként sokáig ragyogott a hősies s áldozatkész szeretetnek egén, kit nem nagy szenvedélyek eruptiv hatalma, hanem a «szeretet, az erő s a fegyelem lelke» emelt fel oda, kinek lelke nem faji ösztönök világégéséből kipattant szikra gyanánt égett el, hanem hosszú évek kitartó munkájában s nagy kötelességek készséges teljesítésében tündökölt s így adott példát nekünk. Átérezte a női lelkek veszedelmét s segíteni akart rajtuk, ő, ki távol állt a kenyér s a megélhetés gondjaitól; beleállt az elhagyatottak s gyámolításra szorultak életharcaiba, bele a társadalmi s gazdasági élet vajúdásaiba, megindította a katholikus nővédelem munkáját, maga köré gyűjtötte a patronage apostolait; sok-sok leánykört állított fel a fővárosban s a vidéken, nagy áldozatok árán megteremtette a katholikus munkásnő-otthont, alapított kórházat s gyámolított számtalanokat. Reméljük, hogy mindezen sok jóért az érdemkeresztet megadta neki az Úr; a szalagot hozzá azonban mi szőjjük a kegyelet, hódolat s hála érzéseiből. Idézzük szemeink elé testben törékeny, lélekben erős s átszellemült lényét; az a külső törékeny megjelenés csak fehér s fényes szilhuetje volt a belsőnek s meglepő ellentétben állt a «mulier fortis» lelkületével. Ez a lelkierő mint nagy kötelességtudás s kötelességérzet érvényesült életében; először családja körében s azután előhaladottabb korában a szociális tevékenység terén. Családi köre az ő szentélye volt, melyben mint jó hitves, mint szerető édesanya sok-sok évet élt; de e szentély ajtaja zárt ajtó itt nekünk, melyre tisztelettel nézünk, azonban küszöbét nem lépjük át. Mi csak a külső tevékenység időszakára vonatkozunk, mikor az édesanyából sok-sok nőnek s leánynak mentője, pártfogója s jótevője lett. Ezen a téren is a legjellemzőbb vonása az volt, hogy ő nem mint dilettáns, hanem mint közmunkás állt bele az akcióba, szociális tevékenységet nemcsak dicséretes jótékonykodásnak, hanem társadalmi kötelességnek nézte.