Nemzeti Nőnevelés 1915. 36. évf. 4. füzet (április)

Mikor a megtisztelő meghívás hozzám érkezett, hogy jöjjek el az Önök kedves körébe és szóljak valamit a mindnyájunkat egyaránt mélyen, ha nem is egyaránt súlyosan érintő nagy idők lesújtó és felemelő nevelő szellemében, parancsnak tekintettem ezt és azért és csakis azért vagyok itt mélyen, tisztelt kedves hallgatóim! Mert most mindnyájunknak el kell menni oda, ahova a kötelesség hívja. Mily aktuálissá lett, megértésben, mily közel jutott hozzánk a dal, hogy «Mindnyájunknak el kell menni!» Meg kell tennünk, amit tőlünk az idő szelleme követel, meg kell hallani és érteni a hívó szót, a hivatás tudatára kell ébrednünk ! És mondjuk ki mindjárt szinte vezérgondolatául e kis dolgozatnak, szózatnak, vagy minek is nevezzem? hogy engem nemcsak az igazgató úr kedves biztató, szíves szava vonzott ide, hanem szinte akaratomon kívül ragadott fel és húzott, hozott szárnyán szellemének erejével e nagy idők lelke! Már sokszor éreztem, hogy munkára ösztönöz és parancsol engem és mindazokat, akik otthon a mi kedves iskolánkban együtt dolgozunk, és mindnyájunkat, akik ebben a szép országban együtt élünk, — az egyest, az összest, mindnyájunkat! A nagy munkamegosztás a cél szerint, amit «Az ember tragédiája» olyan fenségesen jelöl meg, világossá lett az ember előtt: «Ember küzdj és bízva bízzál!». Azt mondtam, munkamegosztás ós ekkor a férfire és a nőre gondolok, akiknek most is külön-külön munka jut, de küzd és bízik mindenik és abban a közös felséges kinyilatkoztatásban találkozik: «Mondottam, Ember, küzdj és bízva bízzál!» Olyan értelemben emberré lenni, mint ahogyan az Úr akarja, a küzdelemből és a bizalomból olyan mértékben kivenni a részünket, hogy az ember névre érdemeseknek találtassunk: ez minden nemes szívnek legfőbb vágya, szinte öntudatlan szent óhajtása a megpróbáltatás e súlyos körülményei között. Aki most félreáll, legyen az férfi vagy nő, aki a küzdelemből és a bizalomból, a munkából és az imádságból ki nem veszi a részét: az nem ember, nem Isten képére alkotott, Isten szándéka szerint való ember! Még a gyermekekkel is meg kell értetni, hogy ők is az emberi méltóság — hogy majdan méltó emberekké legyenek — jegyében dolgoznak, őket is bele kell vonni a küzdelem és bizalom céltudatos, tervszerű munkakörébe. Ez az idő az igaz embert kötelességének tudatára emeli fel! a férfit és nőt egyaránt és természetszerűleg megoldja az egyenlőség kérdését! Egyenlően követeli a munkát, de nem egyenlő munkát követel. Nem a külsőségekben, hanem lélekben, bensőségekben hirdeti az egyenlőséget. Mikor az a gyermekifjú valami felséges vágytól ösztönöz-tetve bízó lélekkel részt követel a küzdelemből ós azt mondja: «Eressz Anyám ! engem is el Szép vitézek seregivel. és mikor az a csaknem gyermek leány, aki eddig gondtalanul, szinte játszva járt és röpült az élet berkeiben, hivatást keres, komoly munkát és értéket: akkor ezekben a fiatal szívekben kigyuladt az emberi méltóság sugára és bevilágítja előttük az ösvényt, hivatásuk útját. — Ezek már nem gyermekek többé!