Nemzeti Nőnevelés 1880. 1. évf., 5. füzet (május)

Ezen év egyik nagyunk, a halhatatlan Széchenyi iránti kegyeletünk éve. Csoportosulni fogunk érczszobra körűl; illő, hogy szavait is a szokottnál nagyobb nyomatékkal újítsuk fel emlékezetünkben. Önöket első sorban az fogja érdekelni, vajon a nagy államférfi gondolkodott-e a nemzeti köznevelés ügyéről is? s minők voltak e tekintetben nézetei ? Előre is föltehetjük, hogy igenis gondolkodott; s hogy nézetei itt is emelkedettek és eredetiek lehettek. Nem is volt soha törvényhozó, nem igazi államférfi, kinek gondoskodását az, a mi minden jóllétnek, minden tökéletesbülésnek első alapja, kikerülhette volna. Hát még, a ki, mint Széchenyi, oly mélyen érezte nemzete sülyedését, s nemcsak, mint mások, egy két reformkérdést vetett fel, melynek szerencsés megoldásához kösse nevének minden dicsőségét; hanem, a ki népe megváltója, űjjá-teremtője akart lenni, s ki merte mondani a nagy szót: Magyarország nem volt, Magyarország még lesz!... A dicső elhunytnak naplói, mik nemzeti közkincscsé váltak, •egynél több lapot tartalmaznak, mely a köznevelés, különösen magyar népünk akkori neveltetésének hiányai s óhajtandó átalakítása feletti elmélkedésekkel van teli írva. Lássunk belőlök csak egynehányat. 1819-ben, Messinában, ezeket irja. «Ha egy nemzetet önvédelemre képessé, becsvágyóvá, dicsövé akarunk tenni, első, hogy legalább nagyobb részének kellő neveltetéséről gondoskodjunk. E nélkül bármely vad hódítónak martaléka leend, mint a kinek ellenében nem tud hazafiságából, becsületérzéséből, s szokás által természetévé váló férfias bátorságából új és új erőt meríteni.)) «A ki újabb időkben látta (a napoleoni háborúkra tesz czél-zást) egy győzelemittas hadseregnek azt a rohamát, mely valóban ellenállhatatlannak mutatkozott; az be fogja látni, mily nagy fontossággal bír bármely országban is az ifjúságnak oly szellemben neveltetése, mely nemzeti lételét, szabadságát megkedveltesse vele, s a polgári kötelességek érzékét mélyen meggyökereztesse lelkében.» «De ez a neme a köznevelésnek (teszi hozzá akkor, mert hisz azóta más időket élünk !) «ez idő szerint egy országban sincs, még név szerint sem, meghonosulva. Alig hinné az ember! Avvagy, mikor zászlóink alá siettünk, (ne feledjük, a huszárkapitány beszél) «el voltunk-e tökélve győzni, vagy halni? szilárd elhatározásunk volt-e rabszolgaságunkat egy perczig sem élni túl ? . . . Mint gyermekek vonultunk ki, minden meggondolás nélkül, a haza védelmére, anélkül, hogy ennek igazi szeretetétől, s szent jogainak sérthetetlenségétől, öntudatosan, át meg át lettünk volna hatva.» «A testet és lelket egyaránt edzeni kellene, már ifjúkorban, mindazon szolgálatolara, melyeket a haza megkívánhat tőlünk. Ily irányú edzés nélkül az egész nevelés az országra, a közállamra nézve elveszettnek mondható, s legfölebb az egyénnek, mint olyannak, válhatik javára.» «En az ifjakat úgy nevelném, hogy gyermekkoruk óta megszokják, minden lelki erejöket, egyéni szenvedélyeiket a közhaza javának és dicsőségének alája rendelni. De hogy lehetne az egy olyan országban, a hol, ha csak némi velünk született érzékkel bírunk a szatira iránt, kénytelenek vagyunk majd mindent, a mit a kormány tesz vagy tervez, nevetségesnek találni!...