Nemzeti Nőnevelés 1888. 9. évf., 3. füzet (márczius)

E társulat érdemes elnöke, alapítója, — Péterfy tanár, tisztelt barátom pár héttel ezelőtt azzal lépett be szobámba, hogy egy nagy kérése van hozzám. Minő «nagy» kérése lehetne hozzám egy régi bajtársnak, a haza legszentebb ügye — az iskola, a köznevelés ügye körül velem, a már elaggottal, együtt buzgólkodott, s még ép erőben folyvást buzgólkodó hü napszámos társamnak ? — Csak annyi volt, hogy egy nagy tiszteletben részesítsen. Hogy ezúttal én legyek az, — más annyi érdemesb helyett, — ki a mai ünnepélyes alkalommal b. Eötvös József emlékét újítsam fel e körben. Hát, édes barátim, — igy szólítom önöket, mert e körben ha körültekintek egy sincs, kit egy közös jogczímnél fogva, barátomnak ne szólíthatnék, -— ha valaki éjjel jön hozzám s felver első álmomból, vagy ha délbe elszólít kis ebédemtől, akár ha ülésteremből hivat ki, vagy félbeszakít csendes tanulmányaimban, csak azért, hogy Eötvöst jöjjek, segítsek ünnepelni: kiugróm az ágyból, leteszem a kanalat, félreteszek mindent s jövök sietek, hogy ily hívásnak, melynél sürgösbet nem ismerek, engedelmeskedjem. Eötvöst ünnepelni ? Tehetjük-e azt elégszer? tehetjük-e hozzá méltóan ? Leróhatjuk-e csak felét is mindig növekedő tartozásunknak? kimeríthetjük-e mind ama jogczímeket, melyek alatt ily munkában buzgólkodunk ? Eötvöst ünnepeljem ! De melyiket? kérdem. Mert én legalább négyet ismerek. A költőt; a publiczistát; a szónokot, a minisztert. Mindegyik külön egy egész ember, s betöltve a helyet, melyet magasb végzetek számára kijelöltek, méltán követeli tölünk elismerésünk koszorúit, emlékoszlopát a hálás nemzedéktől. Szabad nekünk mindenben ugyan, de ily alkalommal mintegy felhíva is lehetünk egy különösségben az ö példáját követni. Ö, főleg nagyobb szabású beszédeiben, melyeknek oly sokszor bámuló és lelkesült hallgatója valók, azt a módszert követte, hogy beosztotta előre beszédét két vagy három vagy több részre, s ezen részeket ismét többfélekép mintegy alábbrendelt szakaszokra osztályozta, hogy olyankor, mikor nem az érzelmekre hanem a higgadt józan észre kelle hivatkoznia, a szoros logika fonalát se maga el ne ejtse, se hallgatóival el ne ejtesse. Ezzel a színpadi hatás rovására előre lemondott a csattanóé befejezésekről, — de mennyire meglepett mégis mindannyiszor fejtegéseinek úgy beható mélységével, mint eredetiségével, s mindig magasan röpkedö, a föld porát lerázó szép szónoklatával!