Nemzeti Nőnevelés 1891. 12. évf., 5. füzet (május)

«Ki mit szeret, kedves az annak!» ezzel a kétségbe vonhatlan lélektani igazsággal kezdem meg ma igénytelen kis előadásomat ; mert ennek a lélektani tételnek az előre bocsátása nélkül talán meg sem volna érthető, hogy mi bátorít fel engem arra, hogy e mélyen tisztelt egyesület tagjai előtt olyan dolgokról elmélkedjem, a melyekről annak idején a tanítóképző intézetekben is a meguná sig eleget hallhattak. Igen is ! én bízvást számítok arra, liogy a mélyen tisztelt kartársak szeretik hivatalukat, és velem együtt még a pihenésre szánt órákban is szívesen és teljes odaadással foglalkoznak szent hivatalunk körébe vágó kérdések fejtegetésével. Ugyan ki is ne szeretné azt a hivatalt, a melyben az a feladat jut nekünk osztályrészül, hogy a föld porából alkotott, emberi testbe lehelt szellemet, felébredésre késztessük, kifejlődésében gyá-molítsuk és képessé tegyük arra, hogy önönmaga is folytathassa azt a munkát, a mely által a föld gyermekéből, a teremtő Isten képére és hasonlatosságára alkotott és az egek egéig fölemelkedni tudó, müveit emberi lény válhatik. így állván a dolog, nagyon természetesnek látszik előttem, és igen biztató reám nézve az a tény, hogy mivel minden egyes valamire való tanító és nevelő szereti s méltán szeretheti is az ő hivatalát, tehát jól is eshetik és tényleg jól is esik mindnyájunk lelkének az oly kérdések fejtegetése, a melyek magasztos, de nehéz feladatának egyes mozzanataira vonatkoznak s azt czélozzák, hogy a tanítónői hivatallal járó egyes kevésbbé megvilágított teendőkre teljesebb fényt áraszszanak. Bátran hozzá fogok tehát a munkához, a melyet lélektani tapasztalataim közlése által kitűztem és pedig nem annyira azért, minthogyha el tudnám magammal hitetni, hogy az általam érintendő legnehezebb tanítói teendőket az én kis mécsvilágom majd teljes világosságba fogja helyezni, hanem és főleg azért, mivel úgy hiszem, kedves dolgot végezek az által, hogy a mélyen tisztelt kartársak előtt a mi mindennapi foglalkozásunkról, az oktatásról, a tanításról fogok egyet mást a lélektanból merített igazságok közlésével kapcsolatosan előadni. Eleve megígérem, hogy lélektani igazságaimat nem abból a lélektanból merítem, a mely a léleknek a tapasztalás körén túl eső metaphysikai sajátságait és törvényeit igyekszik megismertetni; mert hiszen mi tanítók és nevelők igen könnyen ellehetünk az úgynevezett spiritualisták mélységes és közönséges józan észt meghaladó tudománya nélkül, a mely az anyag lételét tagadva, csak a lélek lételét ismeri el. És nincsen nekünk szükségünk továbbá a materialisták lélektanára sem, a kik csupán az anyag lételében nem kételkednek; sem pedig a transcendentális idealisták elméletére, a kik Schellinget követve, a világszellemben hisznek csupán és az önállósággal bíró külön-külön is működhető lelkek létezhetését kétségbe vonják. — Nekünk tanítóknak és nevelőknek elégséges azon tapasztalati lélektan által nyújtható tételek és szabályok ismerete, a melyet az emberi lélek nyilvánulásainak megfigyelői évszázadokra terjedő munkássággal létre-hoztak, és a melyeket mi egy kis komoly törekvés mellett nem csak felfogni, hanem okszerűen alkalmazni is képesek lehetünk. Ámde ezekre a tapasztalati lélektanból merített tételekre, törvényekre és szabályokra aztán csakugyan nagy szükségünk is van ám oly annyira, hogy a ki közülünk ezeket nem ismeri és helyesen alkalmazni nem tudja, az a tanítói hivatallal járó teendőket csak oly módon végezi és teljesítheti, mint az a világtalan, a kinek a vakok vezetésével kell foglalkoznia.