Nemzeti Nőnevelés 1888. 9. évf., 9-10. füzet (november - december)

A halottak napja igen szép kegyeletes ünnepe a keresztyén világnak. Midőn a mezők zöld színe sárgára változik, s a fák hulló leveleit zörögve kergeti a hűvös őszi szél: az évszaknak e szomorú fordulata élénken fölidézi lelkűnkben a múlandóság és halál gondolatát; a jövőbe vetett tekintetünk látja a véget, mely a mi életünkre is várakozik közelben vagy távolban; s a múltba visszanézve, megjelennek előttünk azoknak alakjai, a kik egykor velünk éltek, a kiket szíveinkhez annyi gyöngéd s mégis erős kötelék csatolt, s a kik most már tőlünk elszakadva a hideg földben aluszszák hosszú álmukat. E napon, a melyet, letéve napi gondjainkat, ő nekik szentelünk, felidézzük lelkűnkbe mindazt, a mi őket nekünk kedvesekké, tiszteltekké tette; hálaérzetünk élénkebben felújúl irányukban, mint talán egyébkor; ha alkalmunk van, fölkeressük kegyeletes szívvel sírjaikat is, s ott, vagy magános szobánk néma csendjében forró kényekkel áldozunk drága halottaink felejthetetlen emlékének. Ne fojtsuk vissza e könycseppeket: megérdemlik ezeket ők, a kik szerettek! Azt hiszem, senki sincs ma itt közöttünk, a kinek ne volnának ily drága halottai, — egyiknek több, másiknak kevesebb, az elköltözött barátok és családtagok köréből. De nemcsak a baráti, nemcsak a családi érzés áldozik ma az elhunyt kedvesek emlékének; bánatosan rezdűl e napon meg szívünkben a hazafias érzés húrja is, s felújítjuk lelkűnkben mindazok emlékét, a kii édes mindnyájunkért, a közös hazáért éltek; a kik működésükkkel túlemelkedve a család szűk körén, a nemzeti élet nagy, szélesebb körében végeztek messze kiható, korszakot alkotó munkákat. S midőn ma a honfiúi kegyelet a haza nagy halottjai felé száll: bizonyára legélénkebben áll a hazafiúi lélek előtt hazánk azon nagy oszlopférfiának képe, a kit csak alighogy most vesztettünk el, a kinek friss sírhantját még be sem lephette az idő moha, a kinek elvesztőn hullatott kö-nyeink talán még fel sem száradtak egészen. . . . Szíveink hangos dobogása mondja, hogy e nagy halottunk boldogult Trefort Ágoston, volt vallás- és közoktatásügyi miniszterünk. Mi is, ez áll. tanintézet kicsinyei és nagyjai, mélyen áthatva e szomorú érzéstől, azért gyűltünk itt ez órában össze, hogy ünnepet szenteljünk eme nagy halottunk emlékének. És teszszük ezt annyival is inkább, mert mi tán közelebb érezhetjük magunkat hozzá, mint a gyászoló hazafiak nagy közönsége. Mi nem csak a nagy államférfiút, a haza jövőjén egész szívével csüggő reformátort siratjuk Trefort Ágostonban, hanem közelebbről úgy gyászoljuk öt, mint intézetünk alapítóját, szerető ápolóját, gondos fejlesztőjét, s általában a nőnevelés ügyének hazánkban országosan első fölkarolóját. Lelkünk elé idézzük ez órában jóságos képét, élénk tekintetét, a belső eszmék hatása alatt mindig mozgékony alakját. Látjuk, mint látogatja meg többször e kedvelt intézetét, mint tervezi ennek fejlesztését, mint állít fel benne különböző ágazatokat, mint gondoskodik számára kényelmesebb helyiségről, mint nyújt segédkezet az intézet közlönyének fentartására, hogy a magyar nőnevelés ez akadémiájából országszerte terjedjenek szét a nőnevelés életre való eszméi. Látjuk, mint tanácskozik több ízben intézetünk érdemes igazgatójával intézetünk ügyeiről; mint írja hozzá levelét, melyben kifejti, miért kell «a magyar leányok nevelését magyar nevelőnők kezébe adni».