Nemzeti Nőnevelés 1903. 24. évf., 10. füzet (december)

A mai ünnep hivatalos gyászünnep. Megtartásának kötelezettsége legfelső hatóságunk rendeletéből származik. De talán soha semmiféle hivatalos gyász sem fakadt annyira a szívből, mint a mai. Nem csak a hivatalos rendeletnek, szivünk benső ösztönének, a legigazabb hódolat és kegyelet érzésének teszünk eleget, midőn Erzsébet királyné áldott emlékezetét a mai napon nevének ünnepén — hálás szívvel felujítjuk. Erzsébet királyné emléke különben is ott él kitörülhetet-lenül, elfeledhetetlenül mindnyájunk lelkében. Nem érezzük-e mindnyájan, hogy nevének említésénél imádság kél a szívben, áldás fakad az ajkon? Nem alakult-e az ő képe mindnyájunk előtt egy szentelt fogalommá ? mely sok nehéz órában felemel és megvigasztal, az emberiség nemesebb, jobb természetébe vetett bizalmat erősítve meg bennünk. Hisz a legkisebb is közületek kisleányok, ha mesebeli szép királynéra, jó királynéra akar gondolni, csak azokat a kedves emlékképeket idézi fel képzeletében, melyekkel előtte Erzsébet királynét magasztalták s melyeket róla annyi szeretettel őrzött meg szívében. Mert csakugyan mesébe illő szép és jó királyné volt ő, kinél szebbet, nemesebbet a költő képzelete sem alkothatott. S ha történetírásunk tanúságot nem tenne róla, a jövő nemzedék az ő megdicsőült alakját valóban a költői fantázia teremtésének tarthatná: hisz költők soha több szeretettel nem énekeltek meg királynőt, mint a magyar nemzet az ő Erzsébetjét. De ha csodaszerű rajongással aranyos glóriát vonunk is feje fölé : Erzsébet királyné legendás alakká válni nem fog soha ! Nem fogjuk, nem akarjuk átengedni a költészet világának, hisz a magyar nemzet legfőbb öröme, legfőbb vigasztalása, hogy ez az áldott lelkű jó királyné, valóban a mi királynénk volt, köztünk élt és szeretett minket! Szeretett minket! Szerette a sokat szenvedett magyar nemzetet, mely évszázadokon keresztül csak mellőzést és gyűlöletet tapasztalt, a mely egyszerre csak csodálattal ébredt arra a tudatra, hogy vérző szívének sebeit résztvevő gyöngédséggel a legnemesebb királyasszony könnyei öntözik. Csoda-e, ha a magyar nemzet is rajongva szerette, jótevőjének, anyjának nevezte; csoda-e, ha a magyar törvényhozás is megtisztelte úgy, ahogyan asszonyt még soha meg nem tisztelt, hogy a nemzet soha meg nem szűnő hálája és kegyelete jeléül 17 nappal halála után törvénybe igtatta Erzsébet királynénak, «a haza jóltevő nemtőjének áldásos emlékezetét.» így foglalt helyet Erzsébet királyné a haza legnagyobbjai között. A legnagyobbak között egy gyönge asszony! Asszony, aki gyöngébb lényénél fogva alkotó erőben a férfival soha versenyre nem kelhet ugyan, de akit ép oly erőssé, igazán naggyá tehet a szeretet: az a szeretet, mely minden időben az emberi szív legdrágább ékessége, az emberi nem legfőbb java volt. Ki ne érezte volna a szeretet jótéteményeit, s kinek ne lett volna módjában jót tenni a szeretet mindenható erejével? Bölcsőtök fölött gyöngéd gonddal a szeretet virrasztott, első lépéseiteket az irányította s életutatok göröngyeit ma is az törekszik elsímitani. A szeretet törli le az árvák könnyeit, az nyújt enyhülést a betegeknek, vigasztalást az elhagyottaknak, reményt a szenvedőknek: és nincs a keserűségnek olyan tengere, melyet megédesíteni, nincs a bánatnak olyan mély örvénye, melyet áthidalni ne tudna. Mindnyájan tudjuk, érezzük, hogy ez ad erőt, kitartást, bátorságot a családért, a hazáért, az emberiségért végzett munkában, ez teszi édessé a másokért való lemondást, könnyűvé az önmegtagadást, lehetővé a megbocsátást.