Nemzeti Nőnevelés 1898. 19. évf., 8. füzet (október)

Évszázadok viharain át, az emberszívre toluló bánat ezer tornyosuló hulláma között miért állott a magasságnak, tiszta fénynek, szilárdságnak pharosa gyanánt mindig a hit szava? Mert magasságát az örvénylő mélység, fényét a rémletes homály, szilárdságát a fenyegető ingadozás állította tisztán az emberi lélek elé. Fordulhat-e földi vigasztól megfosztott lelkünk a hit felé, a fájdalomnak lesújtóbb perczében, mint most, a mikor Magyarország őrangyalának szentelt olajágat tartó keze hanyatlott le a halál érintésétől; mikor a sorsunk fölött őrködő szem zárult be örökre, s mikor az irántunk annyi szeretetet érző szív van átverve gyilkos tőrdöféssel ? Hitnek szava, lelket fölemelő, kétségbeesést, lázongó vádat, káromlást csöndesítő szózat, hatolj le hozzánk a bánatnak éjszakáján át s mint évszázadokon át tetted, emeld föl a porig sújtott sziveket azon erővel, miből ezren merítettek vigaszt, mikor a földi vigasztalás forrása mind elapadt már! A nagy, az óriási dolgoknak egymás között fönnálló rejtelmes, de örök harmóniája nyilatkozik meg abban, hogy a hithez való fordulás soha sem tör ki a lélekből oly elemi erővel, mint mikor maguk az események is, - legyenek azok bár szerencsések vagy gyászosak, - szertelen nagyságuknál fogva, szintén fölötte állnak az emberi tudással fölfogható méreteknek. A tudásnak annál jobban háttérbe kell vonulnia a hit ereje előtt, mennél több az eseményekben a csodásnak az az eleme, mely a maga sejtelmes homályával az emberi lelket mindig erősebben ragadja és mélyebben rendíti meg, mint a tudáshoz szóló, világosan átlátható esemény. Vagy azt, a mi az emberi lélek legigazabb megnyilatkozása; azt, a miben az ember képzelete, jóban vetett bizalma, gonosztól való ösztöni borzadása s egy szóval, egész kedélye tükröződik, nem ott kell-e keresnünk a hit termékeny földjén ; ott, a honnan a tündérmesék csengő-bongó kék harangvirága, a hősmondák véráztatta borostyán lombja s a legendák fehér liliombokra hajtott ki ? Tündérmese, hősrege, legenda! Minden, a mi bájos, minden, a mi hatalmas, minden, a mi magasztos bennetek, az ott van abban az egy életben, mely pedig nem is a költészetben, de a történelem lapjain fog élni. Tündérmese, régi! A te dalod hangja csendül meg e névben, mit az aczél tiikrü starembergi tónak partján élő nemzet szeretettel mondott, büszkeséggel látva, hogy e földön termett a legéke-sebbik hajnalarczú rózsa: Wittelsbach Erzsébet! Mesevilág királylánya! Születésed perczén csodára teremtve ! Hát nem a tündérmesék hatalma-e az, mi neked volt adva, hogy a te jelenlétedtől mindenütt virág fakadjon; mindenütt, még a magas és néha hideg légkörű hegyormon is; a magasságban is, hol pedig a koronák gyémántjainak sokszor hideg jégvilága ragyog; — hogv ott is kisarjadjon a szerelem égő, piros rózsaszála. Ennek a rózsának viruló fűzére volt a homlokodnak első koronája; szerelemből adták, szerelemmel hordtad. Hol a mesék édes, derítő varázsa, hogy ha ebben nincsen? A te ifjú élted piros hajnalának tündéri dalában?