Nemzeti Nőnevelés 1904. 25. évf., 10. füzet (december)

A jellemes embert sokan ügy képzelik, mint akire sem sors, sem ember befolyást nem gyakorolhat. Zúg, tombol a vihar, sűrűn követik egymást a sors csapásai, egekig csapnak föl a szenvedélyek fölkorbácsolt hullámai — a mi jellemes emberünk pedig áll, tántoríthatatlanul — miként az ércszobor. Hát igaz, hogy az ilyen ember ércszobor volna, ha egy-általjában volna, ha lehetséges volna. A legjellemesebb ember talán épen a legbefolyásolhatóbb. Mert tudatában van annak mivel tartozik önmagának, jellemének — óvatosan latolgat, fontolgat — és a megváltozott szempontokhoz mérten változtatja nézeteit, cselekedeteit, azért hogy jellemes, azaz önmagához hű maradjon, maradhasson. Mert ennél többet még az a bizonyos, fönnebb említett ércszobor sem tehetne. A befolyástól ment csak egy ember, akit régebben egyszer-másszor ennek a révén összetévesztettek a jellemes emberrel: a csökönyös. Aki nem gondolkodik, mert talán nehezére esik, akit ifjú, fiatal korában megtévesztettek rosszul alkalmazott dicséretekkel, azok a bizonyos jóbarátok, akik kis fáradsággal nagy károkat tudnak okozni, — mert könnyebb volt ítélet nélkül dicsérni, mint érett fontolás alapján ellentmondani, s a tévedő egyént esetleg tévedéséről meggyőzni. És ezt addig, addig folytatták, míg lelki nyomorék lett baráti jó indulataik áldozatából, míg végleg elnémult annak lelkiismerete, míg egyetlen érve így hangzik: azért! — és: csak! Ha szertenézünk a természetben sok mindent fogunk látni ami mellettem szól. A kertészek tudnának leginkább bizonyítani mellettem. Amely virág mocsaras silány talajban pompázik a vadonban, azt hiába ültetjük a legkiválóbb termőföldbe. Talán eléldegél rövid időig, keservesen, kényszeredten — de pompázni nem igen fog. Egyik-másik talán életben is marad, sőt talán csoda történik még másokkal. Dúsan virul ami odáig csak tengődött, buján teremnek új levelek, hajtásak. Elvesztette volna a virág jellemét? Megváltoztatta eddigi életszükségleteit? Ha nem sajnáljuk utána járni a dolognak — meglesz a válasz. Ássuk ki óvatosan azt a csodásan megváltozott növényt s azt fogjuk látni, hogy ujabb és ujabb gyökereket eresztett, a talaj széltében, mélyében — se gyökércsoportok valamelyike megtalálta a kivánt életszükségletet — a mocsaras, vagy legalább bővizű talajt, amely nélkül egészségesen teljes pompában megélni nem tudna. Az egyik fának az árnyék az éltető eleme. Abban díszlik, virul, az ezernyi növényt boldogító, éltető nap neki legádázabb, esküdt ellensége — megölője. Másik fát árnyékba ültetnek. Talán csak a kora hajnal vagy a késő alkonyat juttat neki egy-egy kósza napsugarat. Mi lesz az eredmény? Egy csenevész, nymorék fa. mely rézsútosan nő, minden törvény és szokás ellenére — arra, ahonnan neki naponta az egy percnyi boldogság, az őt éltető napfény jut. Görbe lesz, hogy egyenes maradhasson, elcsúful, elnyomorodik, hogy magához, jelleméhez hű maradhasson. Nem ő a csökönyös! Az, aki őt a neki nem való helyre ültette, ha öntudatlan tette — ne vessünk rá követ — ha szándékosan tette akkor hóhér. Mert a növény, mely ily energikusan tudja kimutatni mi kell neki, az bizonyosan érez is. A jó érzését buja növéssel fejezi ki, a sanyargás, eltörpülés, elgörbülés valószínűleg fájdalommal jár ő reá nézve.