Nemzeti Nőnevelés 1904. 25. évf., 6. füzet (június)

Mikor a «Mária Dorothea-egyesület» győrvidéki körének megtisztelő bizalma felém fordult és engem kedves, biztató hangon munkára ösztönzött, különös, látszólag ellentmondó érzelmek hullámoztak a lelkemben. A legerősebb volt köztük a hála érzelme ; ezért vagyok itt, ezért nem küldtem lemondólevelet, amely pedig már ott kisértett a tollam hegyén. Eljöttem magam, hogy megköszönjem önöknek azt az örömet, amelyet nekem a meghívással szereztek, az előlegezett bizalmat, amelyet őszinte szívvel, erős vágygyal szeretnék kiérdemelni és azt a kedves, testvéri érzést, amely a győrvidéki kör mélyen tisztelt elnöke meg-hivó levelének minden egyes sorából felém áradt. Fogadják egyenként és összesen hálámat és köszönetemet. Az elhatározás tehát megtörtént, de a nehezebb része csak azután merült fel. Miről írjak"? Miről olvassak? Nem olyan könnyű ám a tárgyválasztás kérdése. A gyakorlati élet a maga kézzel fogható, s%emmel látható érveivel azt bizonyítgatja, erősítgeti, hogy csak annak van igazi értéke, csak arról érdemes szplani, ami a hasznossági elvet szolgálja, a megélhetés, a boldogulás útját egyengeti, szóval aminek megvilágítása többek, esetleg mindnyájunk közös, nagy érdeke. A témák között, melyeket a körülöttem nyüzsgő gyakorlati élet legmelegebben ajánlott, a saját ügyünk volt, a nők ügye, az úgynevezett nőkérdés; a nagy probléma, melyet nem lehet elég intenziven megvilágítani, sokoldalúan megfigyelni, megvitatni, melyet nem lehet elég türelemmel, tapintattal, szeretettel tárgyalni. Ezt választom, hátj — gondoltam — győzzön a gyakorlati élet követelménye. Engedjük át neki a tért. De ekkor különös lehangoltság vett rajtam erőt. Mintha a költészet múzsája, az örök igazságok hirdetője, mintha megneheztelt volna reám. Hát a nőkérdést csak a gyakorlati élet szűk keretében kell vizsgálni, mérlegelni, kizárni köréből a múltnak nagy tanulságait? Hát a nőkérdés, a nő boldogságának, boldogulásának, fizikai és erkölcsi küzdelmeinek kérdése csak a jelen kor találmánya, amelyhez a múltnak, a megérett, a leszűrt igazságok letéteményesének nincs köze? A filozófia, a história, a költészet mind feltámadtak ellenem és követelték, hogy az ő jegyükben, az ő világukban keressem a nőkérdés igazát; hogy filozófiai alapon a múltban kutassak és el ne felejtsem az eszményt! Önök már sejtik, kit küldtek ők segítségemre. Igen, Madáchot, «Az ember tragédiája«-nak filozófusát, historikusát, költőjét. Azt tanácsolták, olvassam «Az ember tragédiájá-t, járjam be Madách-csal a rég letűnt világokat, keressem a múltban a jelent. A nőkérdést is a mult világítja meg nekünk. Világosságra pedig oly nagy szükségünk van. Sötét panaszok élnek bennünk és körülöttünk. Nem vagyunk megelégedve a jelennel. Gyors fejlődésben alakul és változik előttünk a nő. Előre tör. Meg szeretnők állítani rohanását, hívó szavunk nem ér el utána. Örülünk, hogy halad, mozog és él, de félünk, hogy elveszti lába alól a múltnak talaját. Vádakkal illetjük, ha merészebben bontogatja szellemének szárnyát és gondok gyötörnek, komoly, fárasztó gondok, hogy elfelejti az eszményt! Mintha egy erős áramlat erőszakosan terelné el az ideáltól.