Nemzeti Nőnevelés 1898. 19. évf., 9. füzet (november)

Tisztelt hallgatóim! Engedjék meg, hogy előadásomat egy hasonlattal kezdjem el. Őszkor a jáczinthagymát elültetik, a pinczébe leteszik és beföldelik. Az ott pihen hónapokig észrevétlenül, sápadt, színtelen hajtása alig fejlődik valamit. De bezzeg hozzák föl a világosságra: pár nap alatt csodálatos fejlődésnek indul — sápadt hajtása kizöldül, levelei szétfeslenek, szára sugár hajtásba szökken, bimbói megszínesednek s szemlátomást fejlődve, rövid egy-két hét alatt kinyílik az illatot árasztó, gyönyörű virág. így él egy-egy eszme is sokáig észrevétlen az egyesek lelkében, mígnem megleli napsugarát, levegőjét és akkor bámulatos g3'orsan indul fejlődésnek, lombot, virágot növelve. így élt nálunk sokáig észrevétlen egyesek lelkében a művészi nevelés, eszméje, mely most egyszerre meglelte levegőjét, napsugarát; egy miniszter keze s egy ékestollú iró szava kiemelte a homályból; most szemünk láttára fejlődik, izmosodik s rajtunk áll, hogy lombot, virágot növeljen; gyümölcse pedig a magyar művészi élet, a magyar művészet felvirágzása lesz. De csak úgy, ha mi is megteszszük a magunkét. Mert ki olthatná bele a szépnek, a művészetnek szeretetét a gyermeki lélekbe, ha nem az anya s a ki némileg ennek helyettese : a tanítónő? Nekem szent meggyőződésem, hogy a művészi nevelés megvalósítása az önök kezébe van letéve. A középiskola csak fél munkát végezhet. Az a munka tel jessé csupán akkor válhatik, annak sikere csak úgy lehet, ha a müveit nők, ha a müveit anyák karolják fel az ügyet s szívük melegét és lelkesedésüket viszik bele e munkába. Avagy mire használná a nő a veleszületett finomabb érzést, ízlést és fogékonyságot, ha nem a szép kultuszára ? Hisz ebben foglalatosak mindnyájan öntudatlanul is, mikor otthonukat rendezik, mikor a divaton kapnak, mikor önmagukat piperézik. Igen, maga a divathajhászás sem egyéb, mint e nemes ösztönnek eltévedése. De adjunk ez ösztönnek nemes táplálékot, irányozzuk fejlődését: s megnemesítője, megszépítője lesz egész életünknek; a szép kultuszában fogunk élni s annak szeretetét úgyszólván a levegővel fogja magába szívni környezetünk, főkép a fogékony gyermeki lélek. Itt azonban fölvetődik a kérdés: vajjon igazán érdemes-e a szépért áldozni? — vájjon a művészet szeretete igazán megtudja-e nemesíteni életünket? — vájjon a művészet ápolása igazán olyan életbevágó nemzeti érdek-e, melyért dolgozni, melyért küzdeni érdemes? — nem csupán néhány ábrándos rajongó rögeszméje-e az, melyet a józan ész s a gyakorlati élet kinevet? Nálunk e kérdéseket sokan fölvetik. Mintha hallanám egy-egy falusi urambátyám kifakadását: «Ugyan, minek az ilyen koldus országnak ? Még képet vegyünk, mikor az adót sem bírjuk fizetni?» Sőt lehet, hogy egyik-másik tanítótársam is ilyenformát gondol: «Művészi nevelést adjunk a gyereknek? Bár a helyesírásra meg birnók tanítni !» Türtőztesse magát egy kissé a falusi urambátyám s békétlen tanítótársam; szíves engedelmükkel a fenti kérdésekre egyenkint felelve, majd megfelelek nekik is s talán sikerülni fog áttérítnem őket az én álláspontomra.