Nemzeti Nőnevelés 1890. 11. évf., 7. füzet (szeptember)

Mikor a jó minapában egyik tanítóköri gyűlésen fölvetődött az a kérdés, hogy a brassói gyermekek nyelvérzéke miért olyan feltűnően fejletlen, ezen jelenség okainak kutatása közben egy más körülmény vonta magára figyelmemet, a melyet négy évi tanítóskodásom folyamán, nem egyszer meglepetve tapasztaltam, a nélkül, hogy okaival egészen tisztába tudtam volna jönni, míg nem a fenti kérdés, melylyel ez a másik jelenség okozati összefüggésben van, nyomra vezetett. Az lepett meg engem tanítványaimban, hogy a képes beszédet meg nem értik, még a legmindennapibb, legközkeletübb képes kifejezést is csak alig-alig bírják felfogni; synonimával egyáltalán nem élnek, és nem értik meg a mesebeli, mondai, a hagyományra, népdalra való vonatkozásokat sem. Honnan ez a beszédbeli szegénység? Honnan a képzeletvilágnak ilyetén összezsugorodottsága ebben a játszi korban, mikor más gyermeknek a képzelete inkább a szer-telenségekben szeret csapongani? «Eleinte azt hittem, értelmükben van a hiba. De ekkor viszont azt tapasztaltam, hogy az élet materiális oldalának megítélésében meglepő éles felfogást tanúsítanak; én legalább sohasem láttam, hogy gyermek annyira tisztában lett volna a pénz értékével, és a vagyoni viszonyokkal, mint itt egyikmásik 10—11 éves lányka. A hiba tehát nem értelmükben van, hanem inkább e materiális érzék túltengésében. Egy nagy hézag van az ő lelkükben, azon a helyen, a hol más gyermeknek nem az iskolában, de családi hagyomány útján, apja-anyja elbeszéléseiből, dajkája meséjéből, népdalokból szerzett képzetei állanak. Afféle homályos, csak félig értett történeti, mesebeli, természeti, sőt vallásos képzeteik az idevaló gyermekeknek nincsenek: szegény a fogalmuk köre, szegény a képzeletük, szegény az egész lelki világuk». De hát olyan nagy baj ez? Szemléltessük. Egy családnak egyik tagját kiszakítják a többiek köréből; elviszik idegenek közé, a hol gondos nevelésben részesül; megtanul mindent, csak épen családja hagyományait nem. Ha az így fölnevelkedett ember családja körébe visszatér, vájjon egynek fogja-e magát érezni a többiekkel, a kikhez közös múlt tudata, közösen átélt öröm és bú emléke nem fűzi? Vájjon érheti-e az magát soli-dárisnak testvéreivel? Nem fog-e az mindig félig idegen maradni? És mikor amazok olyan vonatkozásokat használnak beszédjükben, a melyeket ő meg nem ért, ha amazok olyan húrokat pendítnek, a melyekkel egybehangzó az ő lelkében nincs: fog-e az ő lelke visszhangot adni az ő érzéseikre? A ki hibáiban, erényeiben tőlük különbözik, fog-e az tudni velük együtt érezni az élet minden körülményei közt?