Nemzeti Nőnevelés 1914. 35. évf. 4-5. füzet (április-május)

A kolozsvári állami felsőbb leányiskola és leánygimnázium gyászlapon jelentette, hogy a tanártestület és növendéksereg mély fájdalmára, az intézet megteremtője és nyug. igazgatója De Gerando Antonina, a nemzeti nőnevelés fáradhatatlan, lánglelkű apostola, 32 évi igazgatói működése után, nyugalombavonulásának 2-ik esztendejében április hó 6-án jobblétre szenderült. Ravatalát holtáig szeretett kedves intézetében állították fel s földi porait a református egyház szertartása szerint Kolozsvárott helyezték örök nyugalomra. E körül a ravatal körül ott gyászolt egész Kolozsvár, mert a város újabb női nemzedéke nagyrészt De Gerando Antoniná-ban tisztelte nevelőjét, szeretett mesterét, lelki irányítóját. És ott gyászolt a felsőbb leányiskola tanári testülete, növendék-serege, kik mindenkor rajongó szeretettel tisztelték s most szívből siratták munkatársukat, anyai barátnőjüket. Hogy mit jelentett De Gerando Antonina az intézetre, a tanítványokra s ezáltal a város és a haza társadalmára, azt gyönyörűen fejezte ki Marsits Rozina, az intézet jelenlegi igazgatója a ravatalnál elmondott búcsúbeszédében, melyet mint De Gerando Antonina klasszikus jellemzését itt teljes egészében megörökítünk: «Kedves növendékeink ! Meghívtuk, elhoztuk ide közibetek az iskola szent falai közé utoljára szeretett igazgatónőtöket. Nem csupán méltó ünnepi formát kívántunk ezáltal végtisztességeképen adni De Gerando Antoninának, az iskola megteremtőjének. A nagyérdemű volt igazgatójának lelkéből lelkedzett gondolat szerint véltünk eljárni, mikor azt kívántuk, hogy utolsó útjában azon helyről térjen örök nyugvóra, ahová őt évtizedeken átszellemült, lelkesült nagy munkája kötötte, ahol száz meg száz tiszta gyermeki lélek melegéből, rajongó szeretetéből új és új életerőket gyűjtött, sokszor nehéz, de mindig testet, lelket őrlő munkájában. Vagy talán nem is mondom jól. Talán ő sohasem másokból merítette a lelki erőt, még a mindenek felett szeretett gyermeksereg szeretetéből, ragaszkodásából sem. Az ő lángoló lelke, melybe két nagy bátor, dicső nemzet lobogó energiája csapódott egybe, mindig önmagából merítette az életerőt, a lelkesülést mindenért, ami jó és igaz. Az ö végtelen lelki gazdagságában csak adakozó lélek lehetett s valójában az is volt. Erre gondoljunk kedves gyermekeink a válás utolsó óráiban. A lelkét adta nektek. A lelkében lakozó erős hitet az örök igazság diadalmas törvényeiben s magasban járó lelkesülést adott nektek mindenért, ami az embert a legmagasabb ideálok régióiba vezeti, ami bennünket az élet mindennapiságából a szép valóság keresésére és megértésére indít. Az emberi méltóság tiszta magaslatára kivont nevelni benneteket, mert mint minden nemesen gondolkozó léleknek, neki is az volt a meggyőződése, hogy nem a száraz tudomány, kincses birtokok, öröklött méltóság teszi az ember tulajdonképeni értékét, hanem az egyéni akaraterő, a tiszta igazságokat kereső intellektus : a lélek. Ha szólt hozzátok ezen a nyelven, ha írt nektek, mindnyájunknak szinte fanatikus meggyőződéssel szórva lelke virágait, az a szó, az az írás nem volt csak beszéd, üres frázis. Az elete munkájával pecsételte meg szavainak igazságát, sok nehéz, kitartó küzdelmével megmutatva, hogy nemcsak cselekedni, de szenvedni is tud és akar az igazságaiért.