![coverimage](/www/thumbnails/0/194_nemzeti-noneveles-1917-38e-09-10sz_ocr/tn_300.jpg)
Nagy gondolatokat kifejezni könnyebb, mint nagy érzelmeket, — de alig lehetséges annak a nagy érzésnek tolmácsolása, mely minket itt ma, elhunyt hőseink tiszteletére, e mélységesen gyászos, de egyben felemelő, magasztos ünnepen összehozott. Minden nagyobb arányú e rendkívüli időkben s igy ezer szálból szövődik össze a hangulat is, mely a jelen pillanatban lelkünkre borúi. De a gyász és tisztelet, — a kétség és hit, — a kisértő csüggedés és a bizakodó, büszke reménység, — valamint a többi, lelkünket mozgató hullám közül is kiérezzük, hogy legmélyebben indít meg a,z alázatos hála; — bár tudatára jutunk annak is, hogy nincsen olyan sokatmondó szó, mely méltó volna e hálához és nincsen olyan hála, mely méltó volna azokhoz, akiknek immár csak emléke előtt hajthatjuk meg a kegyelet zászlaját. Mert a nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki az ő életét adja barátaiért — mondja Isteni Üdvözítőnk maga János evangéliumában; ők pedig, akiknek e mai ünnepünk szól, e legnagyobb szeretetet adták nekünk; életüket áldozták fel, hogy kimentsenek bennünket a lángforgatagból, mely ma országokat hamvaszt, melynek perjéje is tüzes sárkányok szárnyán száll tova és halálthozó pusztulást jelent mindenfelé, amerre lehull. Hős fiainknak hála, épen jutott ki hazánk hajója a legnagyobb veszedelemből és mi már régen a béke kikötőjében lehetnénk, ha nem kerültünk volna olyan örvénylő ár sodrába, mely minden elemi erőnél hatalmasabb. De a legnagyobb tájfun is csak könnyű szellő ahoz a dühöngő orkánhoz képest, mely most a lelkek világában dúl; a földet rengető vulkáni harag is csak pattogó szikra ahhoz az emésztő tűzvészhez képest, melyet bolygónk nemzetei, —- sőt ezek honfitársai között is — szított a gyűlölség démona. Mintha ez volna az a kor, melyről Széchenyi a csillagokban olvasott: « ... Vér és vér mindenütt . . . Testvér a testvért, népfaj a népfajt fogja kiirtani engesztelhetetlenűl őrülten.» És ez engesztelhetetlen, ez őrült emberirtás közepett, az ágyúk zúgása - és az ezeket is túlharsogó szitkok disszonanciájában most szinte harmonikus hangnak hallszik a zokogás, mely barát és ellenség sorában egyaránt azok kebléből tör elő, akik szeretteik halálával önnön életük legbecsesebb értékének vesztét siratják. De hát van-e csak egy is közöttünk, akinek ne lett volna semmi vesztesége e végzetes háborúban, akinek ne omlott volna könnye, ne vérzett volna szíve valamelyik hősünkért, rokon-, barát-, vagy akár csak ismerősért is, akit szeretett, becsült és akit immár többé sohasem láthat viszont? Bizonyára egy sincs. Sőt talán még azok is, akiknek a háború a kincsszerzés eldorádóját nyitotta meg, felmutathatnak lelkükön egy-egy karcolást, mely sajgott, mielőtt beheggedt.