Nemzeti Nőnevelés 1911. 32. évf., 2-3. füzet (február-március)

Talán soha sem foglalkoztatta az emberiséget a jövő kérdése annyira, mint napjainkban. Nem is érünk rá a jelent élvezni, még kevésbé akad időnk elmerülni a múltba, mindég csak a jövő száguldó szekéren rohanunk egy ismeretlen cél felé, melynek neve boldogság, lényege örök talány. «De mama, ha Boszniába költözünk, mi lesz akkor az én jövőm!» — E szavakat hallottam nem régen egy tíz esztendős leányka szájából s megdöbbentem. Tehát oly kegyetlen ma a létért való küzdelem, hogy már a tíz éves gyermek is a jövőjéért aggódik? S mi tanítók, kik az ifjú nemzedék jövőjének alapvetői vagyunk, mi részben mégis olyan iskolának szenteljük erőnket, mely nem biztosítja a jövőt? Nem céltalan, felesleges munkát végzünk-e akkor ? Nem egyszer merült fel lelkemben ez a gondolat. De elnémította kételyeimet a tudat, hogy az igazi műveltségnek, tudásnak mindég hasznát lehet venni, sőt valódi értéke csak ennek van. — A mi iskoláink tehát, a felsőbb leányiskolák, nem végeznek kárba veszett munkát, ha szívben lélekben nemes és értelmesen gondolkozó nőket nevelnek. Igen ám, de ha egy ilyen eddig jólétben élő, művelt leány apja meghal s még a nagyságos úr után járó özvegyi nyugdíjból sem lehet az apróbb testvéreket tisztességesen fölnevelni, akkor mégis csak eszébe jut a legidősebb nővérnek, hogy műveltségét értékesíteni kellene, hogy édes anyjának anyagi gondjait könnyítse. Hiszen ő tanult idegen nyelveket, zenét, rajzot; tehetsége volt, tehát vitte is va amire; rajzait bámulták, játékát szívesen hallgatták. Németül, angolul, iranciául folyékonyan beszél, mert szülei kicsiny korától, fogva súlyt fektettek az idegen nyelvek gyakorlására. A felsőbb leányiskolái végbizonyítványa tiszta kitűnő. Nem kell mást tennie, mint felkérni atyja égy :régi barátját, vezesse el a kultuszminisztériumba, ha ott látják, bogy ő mi mindent tanult, okvetlenül adnak neki állást. Hiszen ő most már komoly, meglett nő ; azzá tette a sors sújtó keze. Eégi szeretett tanítónőit s azok eljárását' emlékezetében félújítva, oly szépen el tudná ő tanítani bármelyik iskola leánykáit, de különösen a felsőbb leányiskolába vágyódnék, hol jó modora, társadalmi routineja is követendő példája lenne a serdülő növendékeknek. Mindezt reszkető s mégis reményt kifejező hangon elmondja annak a bizal-mat gerjesztő férfiúnak, kiről azt hallotta, hogy minden igaz bánat a szivéhez szól; akkor legboldogabb, ha segíthet a szenvedőkön. S ime ! ez a férfiú, ki pedig édes atyját is nagyra becsülte — nem felel. Látszik, hogy meg van illetődve, gondolkodik, töpreng, végre még mindig habozva megszólal : «Igaza van, derék atyjának méltó leánya ! nevelése, fellépése szinte arra praedestinálja, hogy felsőbb leányiskolái tanítónő legyen, állás is van üresedésben, hiszen idegen nyelvekre alkalmas erőt mindég nehéz találni — s én még sem nevezhetem ki önt mert — nincs oklevele!» — «Tehát megszerzem azt!»