Nemzeti Nőnevelés 1883. 4. évf., 2. füzet (február)

Régi mondás az a francziákról, hogy magasabban énekelnek, mint a hogy hangjegyeik jelzik, s máskép beszélnek, mint a hogy írnak és éreznek. Ily formán jellemezhetnök mi is röviden nőnevelésünket. A magániskolákban (s pedig ezekben tanul leányaink háromnegyedrésze) sokkal magasabb hangú Ígéreteket tesznek, mint a mennyit beválthatnak, s a nyilvános intézetek (polgári iskolák, felső leányiskolák, tanítónő-nevelőintézetek) legalább is egy oktávával magasabb fokon kezdik az oktatást, mint a hogy növendékeik előkészültsége kívánná. Az eredmény eléggé is végzetes értelmileg, erkölcsileg és fizikailag egyiránt. A magán intézetek karakter nélküli nevelése árasztotta el társadalmunkat oly nőkkel, kik állhatatlanok, mint a víz; első tekintetre mindenben hisznek és még sem hisznek semmiben, azaz hogy csak jelen érzékleteikben hisznek. Az ily nő rohanó emóczióira bízza magát s ezek — legyenek finomak vagy durvák — az ő szelleme szabályozói és mozgatói. Innen nálok általában az a rövidlátás, mely csak a jelent bírj a szemügyre venni, a múlttal nem gondol, és a jövővel nem törődik. A szolid, logikai, morális alap nélkül való oktatás szomorú eredménye a mindenben való fölületesség. Rajonganak a zenéért, szépirodalomért: de egyiket sem szellemi tápláléknak tekintik, hanem izgató szernek, mely idegrendszerüknek soha nyugtot nem hagy. A házi és magánintézeti ily vállvetett nevelés útján a természét remeke azzá másodrendű lénynyé lesz, kiről Schopenhauer azt mondja, hogy az embernem máslásszerű kiadása s annak képviselője a dáma (úrnő) az európai czivilizáczió egészségtelen gyümölcse. Ezekkel, kiknek neveltségök rongyos (papír) sajka az élet zajgó hullámában, szemben állanak azok a nők, kiknek fejét a nyilvános iskola a tudományok encziklopédiájával szaturálja. Bennök az én túltengése (hipertrofiája) igen könnyen hiúsággá és önhittséggé válik, s inkább társadalmi rangjokat kívánják fön-tartani, mint emberi méltóságukat. Ez a «modern» rendszer összetéveszti a nevelés czélját eszközeivel, elfelejti, hogy müveit nőnek nem szükséges okvetlenül tudósnak lennie. Föláldozza a szellemet az ismeretek molochjának, a helyett, hogy agyukban az ismeretek vizének kellő medret vájna, tóvá engedi azt gyúlni; eltölti fejőket a tanultság gőzével, erkölcsi erélyöknek vérét veszi, s elveszi ked-vöket attól, hogy később vágyódjanak olyannak a megtanulására, a mit nem tudnak. «A nőknek — úgymond Mme. Necker — legyeu inkább izlésök és tanulásra való könnyedségök, mintsem sok tudományuk; teljességgel nem fonák dolog, hogy tudásvágyuk tanultságukon túltegyen.» Ma megfordítottuk a dolgot, s ha mind így haladunk, talán nem sok idő multán mi is elmondhatjuk, » mit egy kiváló nő a francziákról mondott volt, hogy «e hazában a szellemes nőket bárhol keressük másutt, csak a tudós nők között ne». ((Hölgyeim — mondá a franczia közoktatásügyi miniszter (1882. okt. 7-én) Rouenban, a leány-liczeum megnyitása ünnepélyén egybesereglett anyáknak — bízzátok ránk leányaitokat, s meglátjátok, hogy intézetünkből nem úgy kerülnek ki, mint tudósok, hanem mint iskolázottak". Ez az okos mondás egész programroja a mai nőnevelésnek.