Nemzeti Nőnevelés 1909. 30. évf., 6. füzet (június)

A polgáriskolai tanítók és tanítónők képzése céljából felállított két intézet szervezetében egymáshoz hasonló, a tanulmányi és vizsgálati követelmények mindakét intézet jelöltjeire nézve azonosak. És mégis nagy különbség van a kettő között, megfelelően annak a különbségnek, mely a polgári fiú- és leányiskolák között nemcsak céljuk tekintetében, hanem mostani helyzetük tekintetében is fennáll. A polgári fiúiskolák intézménye nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket; reformálásának szükséges voltát csaknem minden érdekelt fél belátja. Hogy mi lesz belőle, az egységes középiskolának alsó tagozatává teszik-e, vagy kibővítik-e hétosztályú harmadik középiskolává, az még a jövőnek a kérdése. Más a polgári leányiskolának a helyzete. Ez a valóban szükségletet pótló iskola most kapott új tantervet s így előreláthatólag egyhamar nem is fog megváltozni. Minthogy létszámra nézve a középfokú iskolák között a legtekintélyesebb, minthogy állami tanítónőképző-intézete most van átszervezés alatt, minthogy végre negyven évi fennállása alatt elég alkalom volt tapasztalatok gyűjtésére, itt az ideje annak, hogy a tanítónőképzőnek és a polgári leányiskolának működését és jelenlegi helyzetét egybevetve okulás és javítás céljából megállapítsuk a tanítónőképzés terén mutatkozó hiányokat és bajokat. Ezen bajok közül elsősorban említem a tanítónőfölösleget és a tanítónőhiányt. A tanítónőkben való túltermelés, mely a népiskolai tanítónőkre nézve már-már közmondásossá válik, néhány év óta a * polgáriskolai tanítónőkre nézve is kellemetlenné kezd válni, amennyiben az Erzsébet-nőiskolában képesített tanítónők évről-évre nehezebben és ritkábban jutnak álláshoz. De eléggé gyakran hangoztatják a tanítónőhiányt is, azt t. i., hogy a polgári leányiskolák egyes tárgyaira nézve nincs elég tanítónő. így állandó a panasz, hogy a rajzra, a kézimunkára és az énekre nincsen szakképzett tanítónő, hogy ezeket a tárgyakat olyanok tanítják, akik tulajdonképen más tárgyakra vannak képesítve. Ezekből világos, hogy a tanítónők szakonkint nem oszlanak el olyan arányban, mint ahogyan ezt a gyakorlati szükséglet megkívánná. Vajjon mi ennek az oka? Talán az, hogy a jelöltek bizonyos tárgyaktól, szakoktól, vagy szakcsoportoktól tartózkodnának? Hogy pl. a rajztól, a kézimunkától vagy az énektől idegenkednének? Ezt nehéz volna bebizonyítani. Nagyon sok leánynak van tehetsége és hajlandósága a művészeti tárgyakhoz; a képzőművészeti főiskolának rajztanítónői tanfolyamába mindig jóval többen jelentkeznek fölvételre, mint ahányan fölvehetők, zenetanulással tudvalevőleg a legtöbb leány iskolai tanulmányain kívül is foglalkozik, nagyrészük pedig megfelelő hivatottsággal, de éppen olyan szívesen foglalkoznak a női kézimunkákkal is.