Nemzeti Nőnevelés 1903. 24. évf., 5. füzet (május)

Ha a fentírt kérdésre vonatkozó véleményeket figyelemmel kisérjük, úgy találjuk, hogy közöttük különösen kettő az uralkodó. Mindkettő elégedetlen a társadalmi viszonyokkal, érzi, hogy nincs meg azon összhang az emberiség munkájában, életében, mely a megelégedés és boldogság alapföltétele. Hiányzik belőle az öntudatosság, de különösen az idealizmus. Mindkét vélemény egész helyesen a nevelésben keresi a baj forrását s megegyeznek abban, hogy a társadalmi baj gyógyítása leányaink helyes nevelésétől függ első sorban.A nevelési elvek kifejtésében válik két részre a két felfogás. Az egyik a férfiak, helyesebben a családapák véleménye, a másik a már most is mostoha viszonyok daczára önállóságra vergődött nőké. A gondos családapa aggodalommal nézi az anyagias es számító neveléssel hivatásától, a családi élettől eltérített, teljes önállóságra vitt leányának lépéseit, mikor az oklevelével a kezében, nem szorulva a férfi támogatására, kiindul az élet háborgó tengerére, félti az elmerüléstől, vagy attól, a mi annál még borzasztóbb lehet, hogy életében többé nyugodt, boldogító szárazföldön ki nem köthet, otthont nem talál, azaz más szóval mondva útja őt a családi életbe vissza nem vezeti, a mire a Gondviselés teremtette. Az önálló nő pedig azon körülményben keresi a család és társadalom mizériáinak okait, hogy idők folytán és a kultura következtében a természettől egymásnak teremtett férfi és nő mind jobban eltávolodott egymástól, és azért a nőt épúgy akarja iskoláztatni, mint a férfit, tehát teljes önállóságra is nevelni; és e tekintetben nem is félti sem a nő, sem a családi élet boldogságát, hanem ellenkezőleg, ezzel akarja azt megalapítani. Jelen soraim írásakor e két különböző véleményt azért választottam kiindulási pontul, mert a köztudatban élő többi elvek között oly éles különbség nem létezik, mint épen e kettő között. Az emberiség hivatása e földön a tökéletesség elérhető legmagasabb fokára való emelkedés és ezzel a legtökéletesebb emberi földi boldogságnak és megelégedésnek elérése. Most az a kérdés, váljon e hivatásának az emberiség hogyan felelhet meg legköny-nyebben és leghelyesebben? Akkor, ba a férfi és a nő elé egymástól eltérő czélt tűz ki és így annak elérésére különböző eszközöket bocsát rendelkezésükre, különböző módon neveli és oktatja, vagy akkor, ha nem tesz közöttük e tekintetben különbséget ? Én általános elv gyanánt az utóbbi nézetnek vagyok hive. Ne állítsunk az emberiség két neme, a férfi és nő közé világra jöttének első pillanatától kezdve életük utolsó perczéig átjárhatatlan izoláló falat. Mondjuk, hogy a férfi úgy mint a nő keresse földi hivatását a családi élet alapításában, mely családi élet csak akkor lesz egész életükre boldog, ha annak elérésére mindketten egy közös eszközt használtak : a valódi művelődést. Itt mindjárt előre is ki kell jelentenem, hogy a valódi művelődés alatt nem értem azt, váljon ki tud jobban logarithmust keresni, ki fordított többet Horátiusból stb., hanem azt, váljon mikor a tanuló ifjúság fejét iskoláinkban nemi különbség nélkül, teletömjük az ismeretek és tudományok rémes halmazával, nem feledkeztünk-e meg arról, hogy az embernek az eszén kivül szíve is van, és így kellőleg ápoltuk és fejlesztettük-e a humanizmust, az egész emberiség iránti szeretetet. E szeretet csak ott lesz otthonos, a honnan az idealizmus nincs száműzve. Oltsuk be tanítványainkba azon szent meggyőződést, hogy minden ember egyenlő végczélra egyforma jogokkal van teremtve, ha különben életviszonyaik ós munkaköreik különböznek is. Szálló igévé vált ugyan a teljes egyenlőség, de a gyakorlatban a társadalmi életben azt hiszem a világ teremtése óta sem volt olyan nagy különbség az egyes emberek között, talán soha nem oszoltak annyira egyes kasztokra mint most.