Nemzeti Nőnevelés 1917. 38. évf. 5-6. füzet (május-június)

Mélyen tisztelt Tanári testület! Kedves növendékeink! Eljutottunk az 1916/17. isk. óv befejezéséhez ós most azért jöttünk össze még egyszer, hogy így együtt ünnepi formában is elbúcsúzzunk egymástól. Sajnos a kép, mely előttünk van nem teljes, a gyakorló felső leányiskola hiányzik körünkből, növendékei, a mi kis leányaink - egy hirtelen közbejött járványos betegség következtében, amely Istennek hála! nagyobb bajt nem okozott - gyorsan eltávoztak az intézetből. De azért itt látjuk, itt érezzük őket és lélekben tőlük is elbúcsúzunk, szeretettel mondunk nekik Isten hozzádot! Hozzájuk is szól a mi szavunk. Kedves növendékeink! Ezt az iskolai évet mindig úgy emlegettük, úgy neveztük: harmadik háborús esztendő! És joggal, mert ebben a harmadik esztendőben egyénileg is mindenki megérezte, hogy a háború nemcsak a harctereken folyik, hanem a gazdasági, a társadalmi élet téréin, a családok, az egyesek életében, a szívek-lelkek küzdelmében, szenvedésében. A mi intézetünk is kivette a részét a harcból, hősiesen iparkodott megküzdeni az akadályokkal és nehézségekkel. Közösen viseltük ezeket. Maguk látták azt a becsületes törekvést, erős akaratot a mi részünkről, mi is tudtuk, hogy a maguk ifjú lelkét sok olyan gond tartja fogva, lekötve, sok olyan nehézség elé állítja az élet, amit eddig a mi növendékeink nem ismertek. És ez így volt és így van szerte e hazában!! Ez az oka annak, hogy lassanként a pesszimizmus a lemondás, a reményekben való megfogyatkozás, a fáradtság és lehangoltság érzése lesz uralkodóvá az elméken és szíveken. És mert sok egyénben alakul így ki, félő, hogy általánosságban egy olyan világnézet kap erőre amely megbénítja a fejlődést, a törekvést, elsorvasztja a tetterőt, elhervasztja a lélek legszebb virágát, a lélekifjúságát! hit és remény életét! Pedig csak átmeneti kort élünk most! Hitünk szerint magukra, fiatalokra - egy szebb jövő vár - megváltja és biztosítja azt számukra a jelen küzdelme. ŤEgy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán. A múltkor törtónt, hogy intézetünk egyik derült világnézetű kedves tanára, azt fejtegette előttünk lelkes szóval: nem szabad megengedni, hogy a fiatalság a pesszimizmus áldozatává legyen! Hiszen az ő idejük még csak jön! Reményt és hitet kell beléjük csepegtetni saját és hazájuk jövője iránt! Tettvágyat kell ébreszteni bennük és így tovább. Mélyen hatottak reám szavai - azóta is sokat gondolkoztam azoknak értelme, igazsága felett és most azt szeretnem, vegyük így együtt számon azokat az értékeket, kincseket, erőket, amelyeket a maguk életének, jövőjének biztos támaszai, amelyeket szeretettel, gonddal, energiával igyekeztünk mi is lelkük tulajdonává tenni. Első ezek között a munka rajongó szeretete, a dolgozni tudás és akarás, amely megóvja a lelket a csüggedéstől. Nem állásra gondolok most csupán, mert úgy lehet a közel jövő nem teljesítheti mindjárt ez irányú reményeiket; de aki dolgozni szeret, annak tere is lesz, hogy hol és mit dolgozzék. Az olyan embert nem kell félteni az élettől. Sohasem volt a nők munkájára nagyobb szükség, mint épen most.