Nemzeti Nőnevelés 1884. 5. évf., 6-7. füzet (szeptember)

Sajátságos eszmeáramlat uralkodik ez idő szerint az embereken nemcsak hazánkban, hanem Európa-szerte. Ama legkiválóbb és hatásaik tekintetében legfontosabb intézkedések megtételét, melyek nemcsak hogy a társadalom javára czéloznak, de legbiztosabban és legteljesebben épen maga a társadalom által valósíthatók meg, majd mindenki mástól, rendszerint a hatóságoktól és kormánytól várja. Ha az élhetetlenek, dologtalanok, pazarlók tönkre mennek, annak mindenki és minden lehet az oka, csak épen az illetők nem, s a felelősség is az ilyen szerencsétlenekért mindenki mást terhelhet, csak az illetőket magukat nem. Ha valahol baj van a társadalomban, nagy hangon panaszkodunk, de nem csinálunk semmit; felelőssé teszünk mást, talán épen a kormányt, s elvárjuk, hogy tegyen, segítsen az. A nevelés terén is mindent mástól vár a társadalom, másra hárítja a felelősséget. A legtöbb család, még a műveltebb közönségből is, megelégszik avval, hogy gyermekeit föladta az iskolába s teljesen meg van nyugodva, hogy evvel megtette szülei kötelességét. Meg is várja azután az iskolától, hogy a gyermekből ne csak tanúit, de jól nevelt és erkölcsös embert is faragjon. S ha ez nem mindig és nem minden növendékkel sikerül, jaj az iskolának. Rósz a rendszer, tudatlanok, neveletlenek a tanítók; sem nem értik, sem nem teljesítik hivatásukat! Arról persze nem szól a krónika, hogy otthon a családban minő káros befolyásoknak volt talán épen a szülök, vagy a környezet részétől kitéve a növendék, s hogy úgy ezen káros befolyások, mint esetleg egyéb társadalmi érintkezései is a növendéknek azt eredményezik, hogy az iskola által vetett nevelési folt még az nap kilyukadjon vagy leszakadjon. Pedig ha a tanítást illetőleg sokat, igen sokat tehet is az iskola (bár kellő alap nélkül itt sem haladhat), de a nevelésben inkább csak a foltozás szerepe jut neki. A nevelésben a család mindent pótolhat, de a jó családi nevelést nem pótolhatja semmi. Minthogy pedig család és iskola együtt végezik, s egészen jól csak egyetértve végezhetik a nevelés nagy és nehéz munkáját: nem fölösleges vizsgálat tárgyává tenni az ifjúságban fel-feltünedező gyakoribb hibákat, s őszintén rámutatni ezen hibák okaira. S ha én inkább a leánynövendékekről szólok, ez, azt hiszem, annak az iskolának jellegénél fogva, melynek vezetése gondjaimra van bízva, egészen természetes. Ama hibák egyike, melyek a mai tanuló ifjúságon napról-napra nagyobb mértékben észlelhetők, a tulkorai érettség. Értem ezalatt azt a természetellenes állapotot, midőn az ifjú gondolatai, vágyai, s ezekhez képest időtöltései, kedvencz foglalkozásai nincsenek összhangban életkorával és testének fejlődési állapotával; szóval, midőn a lélek évekkel öregebb a testnél. Ugyan megvan-e a tanuló ifjúság egy jelentékeny részénél amaz igazi gyermekes kedély- és lélekállapot, amaz igazi élet-tavasz, midőn a legapróbb örömek is tengernyi boldogsággal árasztják el a lelket, midőn a legapróbb kötelességek világfontosságúaknak tetszenek, midőn a léleknek nincsenek más, mint rögtön elérhető vágyai, s azért nincs komorság, nincs tartós lehangoltság, de van vidor, pezsgő élet, mely alatt az ifjú mohón élvezvén a szabad természet által nyújtott s a hasonló korúak társaságából származó gyermeki örömeket, lelkében észrevétlenül megfogamzanik és gyökeret vernek a legszebb társadalmi erények ? ! Egy tekintet a II—16 éves gyermekek, vagy, ha tetszik, ifjak arczára, azokra a beesett szemekre; egy kis figyelem arra, hogy mivel töltik ezek szabad idejőket, miben találják örömüket és mulatságukat; egy kis meghallgatása beszélgetéseiknek : s fájdalommal győződünk meg, hogy ezeknél már vége ama gyermeki naivságnak és üde kedélyállapotnak,mely ebben a korban egyedül természetes ; s hogy a test ugyan fiatal még, de a lélek már megaszalódott.