Nemzeti Nőnevelés 1900. 21. évf., 10. füzet (december)

Épen ma száz éve látott először napvilágot egy puszta-nyéki regi, szűk, roskatag házban Vörösmarty Mihály. Szülei szerény, maguknak való emberek voltak, kik nem törődtek vele, ha azt sem tudja róluk a világ, hogy élnek-e, halnak-e. Egyszerű házban született, egyszerű viszonyok között nőtt fel és egyszerű volt és maradt egész életében az, kit ma egy egész nemzet ünnepel, kinek nevére ma milliók és milliók szive dobog hangosabban. Büszkeséggel, hálával és lelkesedéssel ünnepeljük ma mind valamennyien azt az egyszerű, szerény nemes embert; ünnepeljük, mert ő olyan sajátságos melegséggel tudta megénekelni mindazt, a miért szenvedünk és a minek örülünk, amit szeretünk és amit gyűlölünk ezen az érthetetlen világon, olyan mélységes sok érzéssel tudta dalba önteni különösen a magyar lelek szenvedéseit és örömeit, szerelmét és gyűlöletét, hogy szava mintegy észrevétlenül belopódzik szívünkbe, szívünknek a legmélyébe. Könnyeket csal szemünkbe vagy mosolyt derít ajkunkra, lelkesít vagy megnyugtat bennünket aszerint, hogy mit érez és mit érzünk, de hidegen úgyszólván sohasem hagy. Igen, hidegen talán sohasem hagy, jóllehet hatása változik, változik egyéni életünkben és nemzeti létünkben egyaránt. — Más idők, más emberek, más érzések! Hol van az a kor, mikor Magyarországon századunk első negyedében törvénytelenül szedték az ujonczokat és országgyűlés nélkül emelték fel az adót s mikor a magyar mindezt látta és nézte tétlen elkeseredéssel?