Nemzeti Nőnevelés 1902. 23. évf., 2-3. füzet (február-március)

«Menyet kell a földön keresni f Menyet, a föld úgyis elveszendő S elveszendők, a kik rajta élnek!» Örök törvénye az emberi léleknek, hogy a mennyet, hogy a mennyországot, hogy a boldogságot keresse! De hát megtalálhatja-e a földön, a mely úgyis elveszendő? s azok között, a kik elveszendők ? Száz meg száz, ezer és ezer különböző formában, új meg új változatban jelentek, jelennek meg e kérdések az örök ember ajkán, szivében! A gyermek lelkében még szunnyad e kérdések szülőanyja, a vágy, hogy aztán egyszerre tűzhányó gyanánt iszonyú erővel törjön elő az ifjú lelkéből: mennyet, mennyországot, boldogságot adjatok nekem, itt a földön és csakis itt és sehol másutt! Es nem jut eszébe, hogy e föld elveszendő! De megtudja! Az élet megtanítja rá, hogy az ég és a föld messze, messze vannak egymástól; hogy a földi élet erkölcsi küzdelem, s az ég nyugalma e küzdelemnek jutalma csak ! A nagy, hatalmas szellemek örök alkotású műveikben valamennyien lelkűknek e küzdelméről, vívódásáról, átalakulásáról számolnak el. Mindeniké más, mindeniké ugyanaz. Zrinyi és Katona és Madách és Eötvös mindenik a lelke harczát a földön a mennyért, az ég nevében folytatott küzdelmét világítja meg előttünk eposzban, drámában, regényben az egyre megy. Ki ne ösmerné Eötvös Karthausiját'? Már mint gyermekek hallunk felőle. Valami különös, titkos, érdekes szó előttünk a «Karthausi,» mely mögött egy egész ismeretlen világ rejlik. Aztán türelmetlenül ostromoljuk környezetünket, hogy szabad-e azt már nekünk olvasni? Végre szabad, olvashatjuk! Nagy reményekkel, vágyakkal fogunk hozzá és csalódással teszszíik le kezünkből! Hát ez a Karthausi ?! — Borongás lopódzik a lelkünkbe, lehangoltak leszünk, sápadtnak látjuk a rózsa égő-piros szirmát, halaványnak a zöld íalombot, bágyadtnak a napsugarat! Mintha a tavasz után ősznek kellene következni! Megosztjuk a Karthausi mélységes bánatát, pedig nem értjük, idegen hozzánk, de jól esik lelkünknek, hogy -— mint hiszszük — részvétünkkel vigaszt nyujtunk neki. Nem sejtjük, nem álmodjuk, hogy egykor ő fog vigaszt nyújtani nekünk. Bosszankodunk is egy kicsit, hogy olyan sokat szenved, gondolkozik, érez és olyan keveset beszél arról, hogy mi történt vele. El is lapozunk néhány lapot, jó néhány lapot, mert hát azért a törtéietet meg lehet érteni. És ez a fő. Eötvös 26 éves korában irta ezt a könyvet s nekünk 2(i éves korunkban rendesen sejtelmünk sincs arról, hogy mit írt belé. Most, a mikor megdicsőült szellemének áldozunk, mikor halálának évfordulóján a megenyhült fájdalom vigasztaló erejével hirdetjük, hogy nem halt meg, itt van velünk: lelkének történetéről, Karthausi) ávól emlékezünk meg!