Nemzeti Nőnevelés 1910. 31. évf., 6. füzet (június)

A teremtő fantázia nem tud olyan megrendítő tragédiákat kigondolni, mint aminővel az élet az emberi szivet megremegteti, bánatba dönti. Ezt éreztük mindnyájan a «nagy mesemondó» ravatalánál, az Akadémia komor gyászban pompázó oszlopcsarnokában alig 14 nappal azután, hogy örömtől és büszkeségtől dobogó szívvel «dallal és virággal» ünnepeltük őt a fővárosi Vigadó dísztermében tartott fényes jubileumi ünnepen. Dallal és virággal köszöntöttük akkor, midőn Kozma Andor gyönyörű költeménye nyitotta meg s a magyar asszonyok babérágas hódolata fejezte be a legnépszerűbb magyar író meleg, őszinte szeretetet sugárzó ünneplését, melyben a koronás királytól, — aki a Szent István-rend kiskeresztjét adományozta — az egyszerű munkásemberig, — aki a lakatosműhelyek üdvözletét hozta el — osztozott a nemzet minden rétege s melynek visszhangja az őszinte öröm érzésében rezgett át az egész magyar hazán. Csaknem egy esztendeig készült a magyar nemzet erre az ünnepre. Készült olyan igaz lelkesedéssel, mely az ország minden részében, minden irodalmi vagy közművelődési egyesületben kiváltott, már a Kisfaludy-Társaság május 16-án tartott országos nagy ünnepe előtt is, egy egész sereg helyi «Mikszáth-ünnepet», melyek mind jobban és jobban élesztették és fejlesztették a lelkesedés közös szent érzését. így történt, hogy a pünkösdhétfői jubileum fényét és melegét csak a legnagyobbal mérhettük össze, ami magyar földön termett, a Jókai lángszellemének szóló fényes ünnepléssel. Sokat írtak az ünnep lefolyásáról napilapjaink; közölték Kozma Andor remek szép költeményét, a Beöthy Zsolt magas szárnyalású és mély érzésű üdvözlő beszédét, azt a sok-sok szép köszöntőt, melyet a kormány, a főváros és az egyesületek kül-döttei mondottak; de egyről nem adhattak számot, arról az örömtől izzó hangulatról, mely az ünnepeltnek és az ünneplőknek érzéseit eggyé forrasztotta. Ott kellett lenni és át kellett élni azt az örömet, mikor Berzeviczy Albert az Akadémia meg-tiszteléséről, Mikszáth dísztaggá választásáról a nagy írót értesítette; mikor a m. tud. Egyetem a magyar beszéd és a magyar írás legkitűnőbb tanítóját díszdoktorrá avatta; midőn a «nemzeti ajándék» okiratait a palócföld nagy szülöttjének, a palócföldi új földbirtokosnak átnyújtották; midőn a magyar festők rajzaik szép gyűjteményével kedveskedtek az írással festő nagy művésznek; s midőn a magyar asszonyok egyszerű babérággal hódolnak a magyar szellem geniális képviselőjének. Ott kellett lenni és át kellett élni, hogy soha el ne feledhessük a meghatottságnak azt a nagy pillanatát, midőn Mikszáth az ő kedves, humoros modorában megköszönte mindazoknak, akik ott voltak és akik ott nem voltak, hogy neki annyi és olyan nagy örömet szereztek; ő is mindenkinek örömet akart szerezni, mikor — az ünnepeltetésnek súlya dacára is «igazán boldognak» vallotta magát. Ereklyeként fogjuk őrizni ezt az utolérhetetlenül kedves beszédet, hiszen ez volt az utolsó irodalmi műve. Azontúl csak politikai beszédeket mondott mármarosszigeti kortesútján, mely megölte.