Nemzeti Nőnevelés 1916. 37. évf. 1. füzet (január)

A nő-kérdésre vonatkozó felfogások közül az egyik szélsőség — mely szerint t. i. «az asszonynak elég annyi tudomány, hogy ne menjen neki a falnak» — már szerencsére egészen elavult s idézett jelszava a tréfás szálló-igék sorába került; ám a másik túlzás, mely a nők számára minden téren ugyanazokat a jogokat követeli, mint amelyekkel a férfiak bírnak — még javában virágzik, sőt — a jelekből következtetve — a háború után talán újult erővel kíván majd bizonyos körökben tombolni. Kissé furcsa, hogy az úgynevezett ((feministák» éppen most, a háború alatt, különös nyomatékkal és türelmetlenséggel hangoztatják azt a nézetem szerint különben is teljesen tarthatatlan felfogást, hogy a nőket az ország dolgainak intézésében a férfiakéival egészen egyenlő jogok illetik meg, mikor az ország dolgának intézése nagyrészben a harcterekre szorult, ahová a nők úgyebár nem is akarják követni, de természetesen nem is követhetnék a férfiakat. Azt ma már csak valamennyire is művelt emberek előtt , talán fölösleges is hangsúlyozni, hogy a nő egyáltalában nem alsóbbrendű teremtés a férfinál; ám kétségtelen az is, hogy úgy testi alkatában, mint lelki mivoltában — egészen más. Ebből az eltagadhatatlan különbségből következik a női hivatásnak a férfiétól sok tekintetben elütő volta — következik egyrészt például az, hogy a nő nem való katonának s nem volna helyes őt politikái jogokkal felruházni — de következik másrészt az is, hogy a nő hivatása sok tekintetben szebb és magasztosabb, részben nehezebb és fontosabb is a férfiénál. Ki tagadhatná, hogy legfontosabb, legnehezebb, legszebb hivatása. a nőnek: a gyermeknevelés, mely élethivatását ha magasabb szempontok szerint igazodva s megfeszített igyekezettel és ennek folytán jó eredménnyel teljesíti, akkor nemcsak gyermekeinek használ, akik szíve és szárnya alól kikerülnek, nemcsak családok és nemzedékek boldogulásának ügyét szolgálja, hanem a nemzeti közérdek szempontjából is olyan feladatot végez, amely semmiképpen sem kisebbrendű a férfiaknak a haza iránt tartozó kötelességénél, nem könnyebb és nem kevésbbé fontos annál a feladatnál sem, amely a haza fegyveres megvédése tekintetében az úgynevezett «erősebb nem »-re hárul — mert a gyermeknevelésben tetőződő eme magasztos élethivatás megfelelő teljesítése az egész vonalon — éppen úgy szükséges a nemzet jövőjének biztosítására, mint a háborúk hősi végigharcolása és diadalmas befejezése. Tagadhatatlan, hogy nem minden nőnek nyílik alkalma férjhez menni s gyermeket nevelni; az is bizonyos, hogy a nevelésen kívül egyéb feladataik is vannak és lehetnek a nőknek; társadalmi téren különösen sok fontos szerep betöltése vár reájuk; van sok, nem is kizárólag női munkakör, sok hivatali állás, melyekre a nők határozottabban alkalmasabbak a férfiaknál; az sem kifogásolható, ha például — a tanítói, tanári pályáról nem is szólva — orvossá vagy gyógyszerésszé lesz az arra tehetségénél és tudásánál, természeténél és életviszonyainál fogva igazán hivatott nő; de felfogásom szerint a nő-kérdést államnak és társadalomnak lehetőleg abba az irányba kell terelniök, hogy a nők számára legfontosabb élethivatásuknak, a családi nevelésnek gyakorlása, minél jobban biztosíttassák s a nők minél inkább erre a maguk igazi terére utaltassanak.