Nemzeti Nőnevelés 1913. 34. évf. 7-8. füzet (szeptember-október)

A «Nemzeti Nőnevelés» és olvasóit mély gyászba borította Péterffy Sándornak 1913 aug. 10-én bekövetkezett halála. A Nemzeti Nőnevelésnek egyik alapítója és sokáig szellemi vezére volt, olvasóink nagy részének bálványozott tanára. Hála és szeretet fűzött hozzá mindnyájunkat; elhunyta ez érzésekből nagy és igaz gyászt fakasztott. De nagy és mély gyász illetne minket e szoros kapcsolatok nélkül is. A nagy népnevelőt, a tanítók atyját, a bölcs és igaz embert, a magyar kultura lelkes apostolát gyászolnunk kell együtt mindazokkal, kik Péterffy Sándor nagyságát megértve, igaz tisztelettel megilletődve és meghatva hajtják meg fejüket az ő nemes emléke előtt. Augusztus 14-én, mikor Péterffy Sándort zuhogó esőben a kerepesi-úti temető halottas házából utolsó útján elkísértük, jóleső érzéssel láttuk, hogy sokan vagyunk, kiket az ő lelki nagysága megihletett. Bárczy István, a főváros polgármestere, mikor az Eötvös-alap nevében a nyilt sírnál a ((tanítók)) és a «nemzet nagy halottjai)-tói elbúcsúzott: fővárosi és vidéki tanítók és tanítónők nagy tömegében ébresztette fel a kegyeletnek, elismerésnek és igaz megilletődésnek érzéseit. Az Eötvös-alap elnöki székéből a nagy elődöt méltóbb szavakkal méltóbb utód nem sirathatta volna el. Eszméi diadalát láttuk a nemes cselekedet erejével ható szép megemlékezésben. Midőn mi most Péterffy Sándor emlékezetét olvasóink előtt könnybeborult szívvel megujítjuk, lelki szemeinkkel csak a tanárt, a jóbarátot, a nemes embert látjuk. Hogy óriási munkaerejével a tanítók és a magyar kultura javára mit áldozott és mit alkotott, tudjuk, érezzük, de az ő tanítói egyéniségének igézete tart fogva, s arra késztet, hogy halála után is hódolattal hajtsuk meg előtte az elismerés, a tisztelet, a bámulat lobogóját. Azok közé tartozott, akit az Isten is tanítónak teremtett; de nem azért, mert haragudott rá, hanem mert különösen kegyelte. Fel is ruházta mindazon jó tulajdonságokkal, melyek a gyermekek szivét tanítójukhoz hajlíthatják. Erőteljes szép ember volt és érces, meleg, szívhez szóló hangja a legkisebbeket is megigézte; a gyermek nyelvén való kedves, okos beszéde pedig az ellenzéki természetüeket is akarata alá hajlította. Ott ismertem meg, a «műhelyben», a Deáktéri evangelikus iskolában ezelőtt 40 esztendővel. Zirzen Janka vitt el oda, ki tanítványaival ez időben a jelesebb fővárosi tanítókat sorba látogatta, hogy a leendő tanítónőkkel a tanítás helyes módját gyakorlatilag megismertesse. Elbűvölve hallgattuk a kis mesét, olvasmánytárgyalást, mellyel 4-ik osztályos fiútanítványait foglalkoztatta. Nem tudtuk a tanítványok tudását, a tanulás munkájában való örömteljes közreműködésüket csodáljuk-e jobban, vagy azt a hatalmas szuggeráló erőt, mellyel a mester a tanítványok lelkét lekötötte, munkára serkentette. Itt értettük meg, mit jelent tanítónak lenni, s nem egynek közülünk egész hosszú életen át Péterffy maradt a megközelítni vágyott tanítói ideálja. Nemcsak a tanítványokra, magára Zirzen Jankára is nagy hatással volt Péterffy rendkívüli tanítói egyénisége. Eötvös szellemének tiszteletében különben is rokonok voltak ők, nem csoda, hogy mint munkatársak is egymásra találtak. Mikor 1877-ben a polgári, iskolai tanítónőképző tanári testületét az eddigi óraadók helyébe végleg kinevezett tagokból megalkották, Zirzen a pedagógiai tanszékre Péterffy kinevezését hozta javaslatba, s a közoktatási miniszter e fontos tanszéket csakugyan Péterffyvel, az egyszerű elemi iskolai tanítóval töltötte be.