Nemzeti Nőnevelés 1885. 6. évf., 3. füzet (márczius)

Bevégezvén tanulmányaimat az olasz iskolákról, legyen szabad előbb is, mielőtt részletekbe bocsátkoznám, azon általános benyomásról számot adnom, melyet az olasz felsőbb iskolák reám tettek. Leginkább azon áldástermö szellem lepett meg és ragadt bámulatra, melylyel az olaszok a nő nevelését felfogni látszanak, és mely miatt minden törekvésük oda irányul, hogy a fiatal leány lelket és szírét értelmével összhangzatosan fejleszszék. Nemcsak tanítani igyekeznek, az emlékező tehetseget emésztetlen tény- és adathalmazzal megterhelni, de nevelni akarnak, meg pedig az életnek nevelni. Ez áldott törekvés pedig főkép abban nyilvánul, hogy az olasz iskolákban a program először is nincs annyira túlterhelve mint a németeknél; például 20—22, legfeljebb 25 óra hetenkint az összes tanulási idő, és abból is 4—4 órát fordítanak rajzra és női kézimunkára. Nem tömik tehát a növendék fejét gőzerővel, nem mondják neki: «Siess, siess, tanulj hamar, 16—17 eves korodban már be kell végezve lennie minden tanulásodnak; szerezd meg tehát a szellemi tőkét egész életedre!» Minek következése azután az, hogy a növendék, a mint a fiuknál is látjuk, fájdalom, magol-magol, kiöl leikéből minden eredetiséget, nem kepes többé egy eredeti eszmét fakasztani magából, és értelmetlenül, de azért önhitten mondogatja mások gondolatait, mások véleményét, míg úgy megutálja végre a szellemi munkásság e karikatúráját, hogy valódi szellemi munkásságra, a legtöbb esetben, egész életén át nem képes többé. Az olasz csupán biztos, tiszta alapot kíván adni; gondolkodni, érteni, kutatni tanít, s aztán megérteti a leánynövendékkel, hogy sírig fog kelleni tanulnia, fejlődnie.