Nemzeti Nőnevelés 1882. 3. évf., 10. füzet (deczember)

Alig múlik el nap, hogy ne olvasnánk valamit a kormány, az egyháznagyok, felekezetek, polgári hatóságok áldozatairól, melyekkel nőnevelésünk előbbre vitelében buzgólkodnak. Nem is tagadható, hogy eme vállvetett erőfeszítések következtében e téren is nagyot haladtunk; azonban haladásunk mellett is nőnevelési intézeteinknek még mindig számos akadálylyal kell küzdeniük. Ezeknek az akadályoknak egy részét a közönség előítéletei gördítik leányiskoláink útjába; más részük azonban magukban az iskolákban rejlik, a mennyiben kevés kivétellel sok oly belső bajban sínylődnek, melyek az egészséges fejlődést megnehezítik. Leányiskoláink eme belső bajairól óhajtanék elmondani egyetmást, azokról a valódi bajokról, a melyek komolyan sürgetik a foganatos javítást, s azokról a képzelt bajokról, melyeket a be nem avatott nagy közönség lát leányiskoláinkban, s a melyek felvilágosítást igényelnek. Azon körben maradván, melyben tapasztalataim legközvetlenebbek és legszámosabbak, ezúttal csupán állami leányiskoláinkról óhajtók elmondani egyet-mást — nem azért, hogy ítéljek, hanem azért, hogy használjak. Sokat árt leányiskoláink szerencsés fejlődésének általában az a szűnni nem akaró versenygés, mely a különféle intézeteket egymás iránt elfogultakká teszi s olyan vádakra ragadja, a melyek minden alapnak híjával vannak. A nemes verseny éltet, az elfogult versenygés csak sorvaszthat. A felekezeti, részben egyházi vezetés alatt álló leányiskoláink meg a magán nönevelő-intézetek két oldalról intézik támadásaikat az állam által felállított nyilvános leányiskolák ellen. A növendékleányok vallási nevelését elhanyagolják; egy-egy osztályba kelleténél több növendéket vévén fel, nem fordíthatnak elég gondot a tanítványok egyéni nevelésére, melyet a sablon helyettesít és megront; a növendékek nincsenek kellő felügyelet és fegyelem alatt s ennek következtében ki vannak szolgáltatva a köznapi élet csábításainak stb. stb. így hangzik majd az egyik, majd a másik oldalról a támadás. Ezekre a vádakra, melyeket az élet és iskola ezerszeresen msgczáfolt már, nincs szavam. Egyes oly hibákra térek ki csupán, melyek kisebb-nagyobb mértékben tényleg léteznek s a melyeknek elenyésztetésére az iskola s a szülök vállvetett buzgósága szükséges. Legsűrűbben hangzik a panasz a leányiskolák növendékeinek túlterheltetése miatt s meg kell vallanunk, hogy sok esetben nem alaptalanúl. Azonban a hibát itt is rendesen rósz helyen keresik: a heti órák túlságosan nagy számában. Tekintélyes pedagógok és orvosok véleménye szól mellettünk, midőn azt állítjuk, hogy az állami leányiskolák e tekintetben nem vétenek a mérték ellen. Ha egyes helyeken, kivételesen, túlságos, de rosszúl felfogott buzgó-ságból növelik is az óraszámot, úgy hogy külön-külön órákon tanítanak hitregetant, erkölcstant, lélektant, embertant, esztétikát stb. ez nem adhat alapot az általános vádra s inkább csak a régi slen-drián maradványául tekinthető, mely ellen az állami iskolák szelleme küzd s reméljük nem sikertelenül. Az a baj, hogy a tanítás szakszerűbbé tételének kedvéért szeretjük a tárgyakat felaprózni, tagadhatatlanúl megvan; de ez ellen nem annyira az órák számának apasztásában mint a rokontárgyak helyes konczentrácziójában kell keresnünk a gyógyító szert. A magyar nyelv tanára például a felsőbb leányiskolákban elég alkalmat találhat rá az irodalmi oktatás közben, hogy a lélektan s esztétika alapelemeivel, főbb tételeivel megismertesse növendékeit. Ha a szaktanár jó olvasókönyvet (pl. «A magyar nyelv és irodalom kézikönyvét» Torkos Lászlótól) használ, fölös számmal talál abban oly olvasmány okát, a melyek mind a két esetre sikeresen alkalmazhatók, ha az olvasmányok helyesen kezeltetnek. Ily esetekben a fejtegetések mindig az alkalomszerű tárgyhoz füzhetök; míg ha ellenkezöképen járunk el, csak üres sémákat hüvelyezünk, melyeknek nem lehet semmi művelő hatásuk. Hasonló módon kell eljárnunk a történet tanitásánál.