Nemzeti Nőnevelés 1882. 3. évf., 6. füzet (június)

Német-, branczia- és Angolországban a nőkérdésnek már gazdag irodalma van; nálunk alig foglalkozik vele egy-egy hírlapi czikk; külön könyv e tárgyról épen a ritkaságok közé tartozik. S ha az irodalom csakugyan a közélet és közszellem tükre, akkor nálunk nökérdés ügyszólván nem is létezik. Nagy tévedést rejtene magában ez a hirtelen következtetés. Nekünk is megvan a magunk nőkérdése a közéletben, csakhogy a közszellem nem ébredt még arra, hogy tüzetesen foglalkozzék vele s az irodalom — e téren legalább — igen keveset tesz a közszellem ébresztésére. A kérdésnek természetesen más az alakja nálunk, mint az említett nyugoti nemzeteknél — annyiban más, a mennyiben társadalmunk különbözik amazokétól. De azért az a törekvés, a mely a nők műveltségének emelését sürgeti s ennek alapján helyet, munkát és elismerést követel számukra a közéletben is, nem idegen tőlünk. Nem is lehet idegen, mivel ezt a törekvést korunk míveltsége élteti, melynek részesei vagyunk mi is s a melytől ha akarnék se zárhatjuk el magunkat. Hogy a nő természetes hivatása — általában szólva — addig terjed, a meddig a házi tűzhely szelíd fénye világít, nem vonja kétségbe senki; de az is bizonyos, hogy a társadalmi rend örök küzdelemben áll a természet rendjével s nem adja meg mindig azt, a mit emez követel. A társadalmi élet az érdekek harcza s ez aharcz az önfentartás körül foly. Megtagadhatjuk-e a nőtől, hogy önfen-tartásáról ne csak kegyelem utján, hanem saját ereje, tehetsége és munkája által is gondoskodhassék? Nem; nem is tagadták meg soha. Csakhogy a mig az elmúlt századok e végből a nőt kizárólag keze munkájára és személyes szolgálattételre utalták, addig korunk megköveteli, hogy necsak testi, hanem szellemi munkáját is fegyverül használhassa az önfentartás erötemésztö tusájában. Azonban ahoz, hogy ez a fegyver hathatós s ez a munka gyümölcsöző lehessen, kettő szükséges: meg kell nyitnunk a közélet kenyéradó pályáinak sorompóit a nők előtt is, és gondoskodnunk kell a nők megfelelő kiképeztetéséröl. Idáig jóformán egyetértenek mindazok, a kik a nőkérdést taglalgatják. De ezzel még csak a kiindulóponthoz jutottunk. Az egyetértést meghasonlás váltja föl, mihelyt azzal a kérdéssel kell számot vetnünk, hogy a közélet melyik s milyen pályáit nyissuk meg a nők előtt. A legradikálisabb megoldás, mely a válogatás zavarain könnyű szerrel átsiklik, azt javalja, hogy «valamennyit». Szabadítsuk fel a nőt teljesen, hadd legyen egyenlőjogú versenytársává a férfiúnak a kötelességek, a munka és jogok terén egyaránt. A másik fél aggodalmas tekintettel mérlegeli a nő agy velejét, bonczolgatja fizikai alkotását, elemzi lelke szövevényének finom szálait s arra a következtetésre jut, hogy a gyenge nő az erős férfiúnak nem lehet versenytársa. Mivel pedig maga a természet alárendelt helyet jelölt ki a nő számára a férfi mellett, nagy hiba, sőt bűn kettőjük között a legterhesebb küzdelem s a legfontosabb jogok terén egyenlőséget hirdetni és arra törekedni. A kenyérkeresetre vezető közutakat nem lehet ugyan előlük elzárni; de kevés az út, a melyen boldogulhatnak s itt sem lehetnek el a férfi segítsége, felügyelete és vezetése nélkül.