Nemzeti Nőnevelés 1913. 34. évf. 1. füzet (január)

Az Erzsébet Nőiskola kis- és nagy leányainak, növendékeinek irom e néhány sort, hogy boldog uj évet kívánjak nekik és átadjam újévi ajándékomat! Természetesen nemcsak a jelen növendékeire gondolok, hanem mindazokra, akik az intézet megalapításától fogva tagjai voltak ennek a kedves iskolának, akik itt nevekedtek, itt fejlődtek művelt magyar nőkké, magyar tanítónőkké. Sokan közülök már régen mamák — nagymamák, sokan tanítónők, nevelőnők, tanítják, nevelik a magyar leánykákat, a jövendőbeli magyar anyákat, nagyanyákat. És gondolok azokra a növendékekre is, akik majd csak eljönnek, a közel és késő jövőben, azokra a most még ici-pici leánykákra, akiknek még csak Ígérgetik a mamák, nagymamák az Erzsébet Nőiskolát. Lelkemben összeforr a jelen a múlttal — a jövővel és boldog nagyravágyás tölti be szivemet a nemzeti örökkévalóság érzetében, amelynek nagy méretei között intézetünknek íme milyen fontos, becses feladat jutott. És nem érzem magam egyedül, velem van a magyar leányok, magyar nők nagy serege és köztünk van nemzetünk Géniusza ! Ki van még jelen? Kire gondolok még? Arra, a nekem legkedvesebb nőre a világon, aki kezemet először kulcsolta imára és megtanított imádkozni: az édes anyámra! Az ő emlékének szentelem e néhány sort és kimondom, hogy az újévi ajándékot az ő magyar szívének mélyéből merítem, az ő jóvoltából adom át növendékeinknek és a többieknek. Sok-sok esztendővel ezelőtt az édes anyámtól, akit mi boldog gyermekek csak «Édes»-nek, «Ides»-nek hívtunk, mert nagyon szerettük, egy szép imádságot tanultam otthon, a meleg fészekben, egyszerű magyar ház fedele alatt. Csak lígy csiripeltük el, mint ahogyan a madarak és gyermekek csicseregnek, öntudatlanul, értelmetlenül ; meg sem gondolva, hogy mit mondunk. — És annyi év után fülembe cseng újra a dal, az ima, melyet az édes anyámtól tanultam, melyet sohasem feledtem el és amelyet öntudatos, vágyó szívvel, a szavak teljes átérté-sével ma is felküldök az Ég urához — az édesanyámhoz. És elgondolkozom e dalon ! Amikor mi itthon a megszokott imákat már mind elmondtuk, az utolsó kis ima így hangzott : Felkeltemben, lefektemben Egy óhajtás kebelemben : Légyen egység nemzetemben! Értsen egyet ! A magyarnak Szíve, szája boldoguljon És viruljon szép hazája ! Ez az a kis imádság, amelyet ime felajánlok kedves növendékeinknek és a többieknek újévi ajándékul és arra kérem őket, tanulják meg és imádkozzák el minden este, minden reggel a hazáért, a közös édes anyáért. Hiszem, hogyha mindnyájan minden áldott nap teljes szívvel elimádkozzuk a mi oly sok viszontagsággal küzdő szép hazánkért, — hiszem, hogy annak foganatja Isten áldása lesz e földön, e nemzeten.