Nemzeti Nőnevelés 1912. 33. évf. 6. füzet (június)

Méltóbban nem fejezhetjük be az iskolaévet, a mi szép, munkás időnket, minthogy elénekeljük nemzeti imánkat, felemeljük szívünket az Ég urához és áldást kérünk tőle így együtt, közösen, egy szívvel, egy lélekkel a mi édes szép hazánkra, nemzetünkre, a magyar faj jövőjére! Nagy erő van az együttérzésben, az együtt imádkozásban. De a hazáért kis leányaim, nemcsak imádkoznunk kell, hanem dolgoznunk is, zsenge gyermekkorunktól kezdve elő kell készülni a nemzeti munkára, hogy majdan abban részt is vehessünk. A közös együtt imádkozás és együtt dolgozás a hazáért, nemzetünkért, fajunkért, ez avat bennünket magyarokká, ez csatol össze egy nemzetté. Különösen kisebb leányainknak — látom — ajkán lebeg a kérdés, mit dolgozhatnak ők, mit dolgozhat a gyermek, a fiatal leány a hazáért? hogyan készüljön elő a nemzeti munkára? Feleljünk erre egyesült erővel, mondjuk ki, hogy mi ebben az évben ilt közösen a mi nemzetünkért dolgoztunk. Ime! amint magukhoz szólok, szivem megrezdül az örömtől, hogy azt a nyelvet, amelyen beszélek, mindnyájan megértjük, ez a nyelv a mienk, a mi szent örökségünk büszkeségünk. Mikor a gyermek-leány arra törekszik, hogy ezt a nyelvet a maga eredeti tisztaságában kifejezően, életteljesen beszélje, hogy a szívében elrejtett érzelemnek, derengő gondolatainak ezen a nyelven életet adjon, akkor az a leányka megszerzi a nemzeti munkához való eszközt, arra készül elő, hogy ennek a nemzetnek tagja legyen. Kedves leányaim! A mi nemzetünk addig él, amíg a magyar nyelvet, a nemzet őrlelkét el nem tapodja. Legyenek maguk hívek szép nyelvünkhöz, forrjanak vele össze, fáradjanak, dolgozzanak érte! Ne sajnálják a fáradságot, mikor érzik, milyen nehéz szóban, írásban, fogalmazásban elmondani azt, amit gondolnak és éreznek. Ne sajnálják magukat, szent akarattal dolgozzanak, nemzeti munkát végeznek olyankor. Árva az olyan ember a világban, aki egy nyelvközösségbe bele nem tartozik. Hogy is mondja csak a költő az ő hazájáról? «Ameddig ily nép veszi őt körül, nép melynek érzi keble, zengi szája a költő éneket, addig terjed, ott éri végét a költő hazája. Azon túl maga jövevény, dala üvegházi növény!» De mi is így vagyunk ezzel, jövevények, idegenek vagyunk az olyan tájakon, ahol a mi szép nyelvünket nem értik, nem ismerik. És mi ebben a munkában nem állunk elhagyatva, vannak mestereink, példáink. Körénk sereglenek a költők, az írók, nemzetünk klasszikusai, géniuszai! Maguk ismerik őket, hála Istennek! De ezeket sohasem lehet eléggé ismerni, sohasem lehet azt mondani, én ismerem Arany Jánost, Zrínyit, Bercsényit, Petőfit, Madáchot. Kiapadhatatlan, örök forrásai ezek nemzeti érzésünknek, nemzeti nyelvünknek.