Nemzeti Nőnevelés 1899. 20. évf., 9-10. füzet (november-december)

Egy éve mult, hogy egy borzalmas hír szárnyalt végig e hazán, melynek hallatára feljajdult minden érző szív és gyászba borúit az egész nemzet. A királyné meghalt! Gyilkos tőr szúrta át szívét! Nincs többé ! Ezen gondolatok a borzalom és rémület érzésével töltötték el lelkünket! Jajgattunk, hogy a mi imádott királynénkat, Erzsébet királynét, szentségtörő gyilkos kéz fosztotta meg életétől! Ó, a mi szívünk akkor az övével vérzett; gyűlöltük a gyilkost, borzadtunk a halál képétől, mely őt ilyen módon ragadta el tőlünk. Azóta több mint egy esztendő telt el. A természetnek mindent nivelláló, mindent kibékítő örök törvénye balzsamot hintett szívünk vérző sebére ; az idő elvette élét a fájdalomnak és fátyolt vont a borzadály képeire ! A gyilkos tőrből tövis koronát alkotott képzeletünk és egy martyr megdicsőült alakjában látják lelki szemeink azt a fenséges lényt, kinek életéből két alkotó elem emelkedik ki: a szenvedés és a szeretet! Azóta szívünk mélyébe rejtőzött a bánat. Ez a bánat összeforrt az ő emléke iránt táplált szeretetünkkel. Erre a bánatra nem keresünk enyhet, ezt a sebhelyet behegedni nem engedjük, mert ebben a bánatban él kiolthatatlanul a mi szeretetünk elvesztett nagy királynénk iránt! Imádtuk őt a míg élt; de az a hódoló tisztelet, melyet fenkölt személye iránt éreztünk, és az a nagy távolság, melyet a társadalmi rend állít ember és ember közé, nem engedte liozzá közeledni szívünk őszinte hangját! De most midőn az égi magasságban tudjuk őt megtisztulva a föld porától, most úgy érezzük, hogy közelebb van hozzánk! Lelke a mi lelkünkkel egyesült abban az ideálban, melyet róla, mint a legnemesebb, legfenköltebb lelkű nőről szeretetünk alkotott! Emeljük föl tekintetünket e megszentelt órában az ő égi hazája felé; és idézzük föl Erzsébet dicső Nagyasszonyunk emlékét az ő tetteiben, szavaiban, életében! Véssük szívünkbe az ő nagy lelkének megnyilatkozásait és adjuk át azokat az utódoknak, hogy szent örökség gyanánt nemzedékről-nemzedékre szállva emléke az ifjúság szívében nyerjen örök életet! | A bajor alpesi vidéknek vadregényes táján. Possenhoffen egyszerűen nemes herczegi kastélyában élt egy meseszerűen bájos szép ifjú leány. Mint a kora hajnal első napsugara, mely lágyan, gyengéden osztja fényét, melegét, és áthatva minden rejteket életre és örömre ébreszti a természetet, — de árnya nincs: — ilyen volt Erzsébet! A szülői ház kedvencze, édes apja büszkesége, a család szelid napsugara, ki jóságával mindent átölelt, okosságával mindenkit megértett és szeretetével áldást fakasztott! Nevelése egyszerű és fesztelen volt. Ábrándos lelke szerette a természetet. Az erdő zúgása, árnya és illata, a madarak dala, a patak csergése kimondhatatlan összhanggá egyesült az ő lelkében. «En és a természet megértjük egymást» — szokta mondani! «Ugy haladt végig a kert ösvényén, mintha lelke sugárzása egy meghatározott czél felé vezérelné. És mintha a körülötte lévő tárgyak ezen titokzatos zarándoklásról eleve értesülve lettek volna. A mint közeiedék, megváltoztatták helyzetüket, színezetük és élethangulatuk egy fokkal emelkedék, mintegy előre zenélve, hogy az ő lelke harmóniájával összhangzásba jöhessenek !» (Christomanos).