Nemzeti Nőnevelés 1917. 38. évf., 7-8. füzet (szeptember-október)

Az 1917/18. iskolai év ünnepi megnyitására jöttünk össze. Mindenelött adjunk hálát, forró hálát a Mindenhatónak, hogy ismét együtt lehetünk és dolgozhatunk ! Kérjük Ot szívünk buzgóságával, adja áldását a mi munkánkra, adja meg mindennapi kenyerünket és segítsen meg abban, hogy az 0 országa eljöjjön közénk ! így legyen! Amint így magam előtt látom ezt a kedves gyermek- és fiatal leány-sereget, ennek a hármas nagy intézetnek összes növendékeit, akik az ország legkülönbözőbb vidékeiről sereglettek össze, hogy itt szivüket-lelküket kiműveljék, nemesítsék, jövőjüket biztosítsák: még inkább megerősödik bennem a hit, a meggyőződés, hogy minden világ-égés ellenére nem szabad a mi iskolánk kapuinak bezárulni és hogy egyetlenegy iskolának sem szabad elmúlni széles e hazában! Minden áldozatot meg kell hoznunk a jövő nemzedék érdekében, hogy beleállítsuk azt abba a világba, ami jönni fog és már is közeledik. Megjelenik előttem e pillanatban megboldogult édesatyám nemes alakja, hallom szavát. Arról beszél, hogy bennünket, két kisebb leánygyermekét messze intézetbe visz az ország fővárosába tanulni! És hallom édesanyám ellenvetését, látom könyeit, hogy hát miért elszakítani e gyermekleányokat a szülői háztól? A felelet így szól: Ezek a gyermekek nem a mieink! ahhoz az időhöz tartoznak, ami jönni fog; kötelességünk őket azokba az időkbe beállítani, jövőjüket biztosítani! És kiveszik a fiókákat a fészekből és elviszik a messze idegenbe tanulni, művelődni.