Nemzeti Nőnevelés 1883. 4. évf., 1. füzet (január)

A magyar nő egészen a közelmúlt időkig, az egyszerű kunyhóban úgy, mint a fényes palotában, mindenekelőtt az anyai hivatásnak kivánt megfelelni. Működéskörét a családi otthonban találta és ez az otthon egyszersmind a nemzeti jellem műfaragó terme és szövőszéke volt. Ámde a társas életi viszonyok az utolsó harmincz esztendő alatt nagyot változtak. Az életfentartás szükségletei megszaporodtak s kielégítésök eszközeinek beszerzése megnehezedett. Az újkori czivilizáczió behatolt a család körébe is s onnan sok oly elemet kidobott vagy hasznavehetetlennek nyilvánított, melyeket a ház fejének, az apának és anyának újakkal kellett vagy kell okvetlenül pótolni. Régen, ha a család-anya a cselekvésre gyenge volt, százszor elmondott egy imádságot, s azt vélte, hogy azzal teendője nevezetes részét elvégezte. E naiv hitnek is lehetett építő hatása: gyermekei látták a jó példát, s belőle a szülők iránti tisztelet és kegyelet útján való haladásra impulzust nyerhettek. Az áhitatoskodásnak megfelelő és csendes építés korszakára a rohamos munka és nyugtalan alkotás ideje következett, mely a nőt is mind jobban részesévé, tényezőjévé teszi a haladásnak. A fizikai meg szellemi munka nyomán fakadó közmívelődés a nemzettest minden pórusát átjárja, s a ki ma csak imádkozni tud, de dolgozni nem, azt a társadalmi vérkeringés nagy folyamai útján kebeléből okvetlenül kilöki. Az a nő-nemzedék, melyet a közelmúlt társadalmi élet nagy árama útjában talált, legkényelmesebbnek tartá a rohanó árhullámain való haladást, s legnagyobb részt házától elszakadott, hogy a társas élet mozgalmaiban tevékeny részt vehessen. Innen érthetjük meg a tömérdek nőegyesiilet alakulását, mely valóságos ellentéte a régi házias életnek, mert hiszen ezek az egyletek a családnak mintegy kitelepítő intézetei. A kelleténél sokkal nagyobb számban alakúlt nőegyesületekben sok tag keresve-kereste az utczán és elrejtett zugokban ez elhagyott árvákat és koldusgyermekeket, a kiken segítsen, a kiket felruházzon: s nem jutott eszébe, hogy az alatt otthon erkölcsileg és fizikailag saját gyermekei rongyosodnak és koldusodnak el. Ha a férfiak politikai szereplésük által a haza oszlopaivá, hazafiakká válnak — gondolák — miért ne lehetnének ők analóg működés útján honleányokká ! A nő-egyletekben nem az anya a nő-ideálja, hanem az okvetlenül szereplő honleány, a ki mindennap jobban-jobban elfelejti azt a nagy igazságot, hogy a legigazibb-nő-egylet a ház. A hazafi és honleány analógiája ennél még tovább megy. A társas életben szereplő nő mindent másokért tesz, s családjáról tudomást csak néha-néha vesz. Otthona a társadalom, s háziköre csak vendégszereplési helye. Férje talán nem dicsekszik a maga mívelte földekkel, de ő maga sem igen hozakodik elő saját maga szőtte-varrta munkákkal. A ház ura földjeit lelketlen idegennek adja ki haszonbérbe, helyesebben kizsákmánylásra; az anya sem maradhat el tőle: leányai nevelését idegen ajkú guvernantokra bízza, kik sem a családdal, sem a nemzettel soha sem rokonszenveztek. A férj a megyeházánál, vagy talán az országházában, a nő a jótékony - egyesületben vagy női klubban — mindketten a szoczialis élet megtestesülései s mindkettőjök működése a ház pusztulása.